Bocsánat, a hírek szerint a faluban a gárda 260 és a Nyírségi Nemzeti Őrsereg 50 tagja tartott felvonulást. Néztem a képeket az újságban és nem éreztem túl jól magam. A fekete egyenruha mellett a zöld megspékelve Árpádsávos karszalaggal, a karszalagon pedig a nyilaskeresztre igencsak emlékeztető zöld ábrával, még akkor is elkedvetleníti az embert, ha hasonló szervezetek szinte mindenütt a világon működnek.
Ha volna hozzá türelmem, most elővenném Márai Naplóját, szerintem ő volt az, aki a legpontosabban írta le azoknak a lelkiállapotát, akik annak idején is és most is imádnak menetelni „rendet fenntartani”, „megtisztítani a nemzetet”. Na, szóval negyvennégy tavaszán a német megszállás előestéjén Sándor napot ünnepelt Márai és a családja, a vacsora után politizáltak is, és magához ragadta a szót az egyik „hungarista beállítottságú” rokon. Márait támadta azzal, hogy éppen ideje, hogy vége legyen a tehetségesek uralmának. Most mi jövünk, mondta, mi, akik nem vittük eddig semmire és most jön el az az idő, amikor kezünkbe vesszük a sorsunkat. Nem emlékszem már a pontos szavakra, de az biztos, hogy ez volt a lényeg, mármint hogy a tehetségtelenek, a vesztesek meg akarják mutatni magukat.
Az előbb ugye azzal kezdtem, hogy hasonló szervezetek mindenütt vannak a világon, Németországban ugyanúgy, mint Amerikában vagy akár az egyik legrégebbi demokráciában, mondjuk Angliában. Ezért, önmagában a jelenség, hogy vannak és menetelnek, különösebben nem zavar.
Néhány hete néztem meg sokadszor a Kabaré című filmet. Nem tudom emlékszik-e arra a jelenetre, amikor a két amerikai, meg a német báró autókirándulás közben megállnak egy vendéglőnél, ahol békés helybeliek esznek, söröznek, sakkoznak. Aztán feláll egy szőke fiú, hasonló egyenruhában mint amiben vasárnap Tatárszentgyörgyön a mi honfitársaink meneteltek, és elkezdett énekelni. Aztán egy csomó jóarcú német fiatal csatlakozott, végül a kerthelyiségben egyre másra álltak fel náci karlendítéssel az emberek és szinte már mindenki fújta a dalt. Egyetlen öregember volt, aki csóválta a fejét és szomorúan a távolba nézett.
Fossetről, a rendezőről mindenkinek az jut az eszébe, hogy milyen zseniális koreográfus volt, pedig szerintem a film legjobb jelenete éppen az, amikor az öregember keserűen a távolba néz, mert mi már pontosan tudjuk, hogy milyen jövőt látott meg. A szétbombázott Drezdát és persze Auschwitzot.
Esetünkben azért nem kell ilyen sötét jövőt elképzelni.
Én sem vagyok különösebben pesszimista, biztos vagyok benne, hogy a XXI. század már – legalábbis Európában – nem szólhat semmiféle diktatúráról, Magyarország mégiscsak a NATO és az EU tagja, de azért még élnek azok, akik emlékeznek azokra, akik fekete és zöld egyenruhában, mondjuk itt a közelben Újlipótvárosban zsidókra vadásztak.
A helyzet az, hogy nekünk még sokat kell tanulni. Mondok egy példát: a lányom annak idején tanult nyelvet Angliában, Kanadában, Párizsban. Pár hete jött haza Franciaországból, amikor az eset megtörtént. A helyzet az, hogy én utálom a rappet. A televízióban egy fekete fickó üvöltözött, és én csak annyit jegyeztem meg, hogy ez is inkább kosarazna. A lányom rám szólt, hogy hagyjam abba ezt a rasszista dumát. Úgy látszik, néha a csehektől is lehet valamit tanulni, Prága érsekétől például, aki az utcán személyes jelenlétével tiltakozott a fasiszták felvonulása ellen. Egyébként nincs kétségem, hogy Erdő Péter bíboros hasonló esetben ugyanezt tenné.
Mit szól ahhoz, hogy egy helyi lakos szerint a felvonulást egy lopási ügy előzte meg: állítólag az egyik gárdista disznaját lopták el és sütötték meg. A gárdisták ezek után a „cigány bűnözés” ellen tiltakoztak.
Hát nézze, ez nagyon, de nagyon kényes téma. Valamikor a hetvenes évek legelején jártam először Ózd mellett, egy kis bányásztelepülésen, Bánszálláson. Tipikus kis bányászkolónia volt, takaros házak, gondozott kertek, vasárnap kopott, de tiszta öltönyben, fehér ingben söröző nyugdíjasok, a vasárnap délutáni sziesztához fúvószenekar csinált hangulatot.
Aztán a bányák bezártak, már nem kellett buszozni mondjuk Putnokra, és sorra haltak meg az öregek. Leállt a kohó is, a fiatalok, ha tehették elmenekültek. Az elhagyott házakba cigányok költöztek és máig emlékszem arra, hogy valamikor a kilencvenes évek elején, amikor egykori katonatársamat meglátogattam, hogyan zokogott az édesanyja. A cigányok már azt sem várták meg, hogy a termés a kertben beérjen, éjszaka már a vetőkrumplit is kilopták a földből. Ismerősöm aztán azt telefonálta meg, hogy egy éjszaka elvitték a vaskerítést is, a mamának már tyúkjai sincsenek. Azok, akik még maradtak, rettegésben élnek, de kilátástalan minden, mert a házak eladhatatlanok.
Katonatársamat idén áprilisban temettük, de nem Bánszálláson, a szülei mellé, mert már a sírkövek sincsenek meg, a cigánygyerekek szétverték őket. Még egyszer, utoljára elautóztam Bánszállásra, ez az áprilisi élmény azóta kísért. Roskadozó házak, kivert ablakok, az üveg helyett leginkább furnérlemez, mindenütt szemét, kóbor kutya, és ami a legszörnyűbb, tétlenül lődörgő felnőttek, rosszul táplált csellengő gyerekek. Bánszállás 2007. április, Borsod Megye, Magyarország, Közép-Európa.
Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy mennyire ijesztő a Magyar Gárdához hasonló szervezetek jelenléte. Most mégis azt erősítette meg, hogy a probléma, ami ellen ők is felszólalnak, mennyire valós ma Magyarországon.
Kezdjük azzal, hogy a rendfenntartás állami feladat. Nézze, valamikor a rendszerváltás után Göncz Árpád valahol Nógrád megyében egy rendőrőrsöt avatott. Aznap én szerkesztettem a Krónikát, ezért máig emlékszem, mit mondott az ünnepségen. Arról beszélt, hogy ha nő a bűncselekmények száma, akkor természetesen szükség van új rendőrőrsökre. Hosszú távon azonban a „megélhetési bűnözést” – lehet, hogy nem ezt a kifejezést használta, de ez volt a lényeg – nem rendőrségi problémaként kell kezelni.
A Köztársasági elnök azt mondta, hogy a cigányok integrációjának egyetlen megoldása van, ez pedig nem más, mint az oktatás. Göncz kijelentette, hogy ha kell, sok-sok milliárdot kell fordítani a legrosszabb helyzetben élő cigány- és nem cigány gyerekek iskoláztatására, kollégiumok építésére, mert csak így lehet jövőjük ezeknek a gyerekeknek. Még azt is hozzátette, hogy tudja, ennek a rengeteg pénznek egy része majd elfolyik, de azt mondta, hogy ezt akkor is fel kell vállalni, mert ezen a cigány kisebbség és a magyar többség jövője múlik.
Azóta se történt semmi, a cigány gyerekek éhesek, frusztráltak, vadak, agresszívek. Nagypapa, nagymama még – ha élnek – felveszik a nyugdíjukat, mert hogy egész életükben dolgoztak, de a cigánygyerekek már nem látják munkába indulni a szülőket. Egyébként megkeresett egy nagyon kedves fiatal cigány értelmiségi fiú azzal, hogy írni kellene végre egy riportkönyvet a cigányságról. Nem egy sztorizósat, hanem egy brutálisat. Hát …