horoszkóp

A kommentelőknek is nagy felelőssége van

2008.01.14. 13:04
Meg szokta lepni önt a hozzászólók hangneme?

    Hát, igen is, meg nem is. Az oktalan, céltalan, álnév mögül előbúvó trágárság talán igen. Nem mintha zavarna. Gyerekkoromban a falon az a felirat, hogy „Pisti hüje”, az tényleg édes volt és ártatlan, annak ellenére, hogy se Józsi, se Sanyi nem írta alá. Komolyra fordítva a szót, engem is foglalkoztat, kik lehetnek az álnevek mögött. Néhány beteg ember miatt nyilván nem megy el az ember kedve attól, hogy írjon. Mellesleg nyilván nem a betegeknek dolgozik az újságíró, hanem az épelméjűeknek. Ez egyébként tananyag. Az egyetemen óhatatlanul megbeszéljük, hogy kinek is ír, kinek is beszél az újságíró.

    A válasz elég nyilvánvaló: a közönségnek.

    Na jó, jó, de mi az, hogy közönség? Azt, amit most én a titkárnőmnek diktálok, azt elolvashatja a nyolcvanhárom éves mamám, a tanyán élő nyugdíjas, az egyetemi professzor, az érettségizett autószerelő, az általános iskolás diák, tehát a közönség lényegében meghatározhatatlan, hiszen teljesen heterogén társaságról van szó. Gondoljon csak arra, mennyire mások az emberek életkörülményei, mennyire fontosak a generációs különbségek, a kulturális közeg, az iskolázottság, stb., stb.

    Igaza van, de akkor a dolog mégiscsak megoldhatatlan, nem?

    Egyáltalán nem. Szerintem a közönséghez azok az emberek tartoznak, akik: érdeklődőek, nyitottak, toleránsak, és ami a legfontosabb, aktívak. Az érdeklődő embert foglalkoztatja mindaz, ami szűkebb-tágabb környezetében történik, mert tisztában van azzal, hogy nyitott társadalomban élünk, ezért a kisebb-nagyobb történések nyilván befolyásolják a mindennapi életünket. Aki nem jut információhoz, az ma már elveszett.

Az, aki nyitott, az képes leszámolni az előítéleteivel, nem ijed meg az újtól, képes azt befogadni és hasznosítani. Nyitottság nélkül nem létezik alkalmazkodás. Ez még akkor is igaz, ha a médiaszociológusok szerint az emberek nagy többsége inkább szereti azokat a híreket, amelyek megerősítik meggyőződését, korábbi tapasztalatait. Umberto Eco olasz filozófus, nyelvész szerint az információs társadalomnak van egy elitje, ők azok, akik képesek értelmezni a ránk zúduló információkat, és van a vesztesek tábora, amelyet maga alá temet a rá zúduló információ tömeg.

Toleránsnak lenni annyit jelent, hogy nem kívánjuk felebarátainknak azt, amit magunknak sem kívánnánk. Ennek az a lényege, hogy nemcsak figyelek mások – akár eltérő – véleményére, de figyelembe is veszem azt. Borzasztó nehéz a mai világban toleránsnak lenni. Hát persze, hogy nehéz tudomásul venni a különbségeket, neki más a bőrszíne, más a vallása, más az identitása, másként gondolkodik a világról, esetleg jobb körülmények között él, mint én, másképp fejezi ki magát, eltérően reagálunk ugyanarra a történésre. A toleranciát szerintem tanítani kell és tanulni kell.

Már szóba került, hogy az információs társadalom világában élünk, épp ezért óriási az újságírók felelőssége. Korábban a szocializáció hagyományos terepe a család, az iskola és a templom volt. Az új generációk ma már egyre inkább a média segítségével sajátítják el a társadalmi beilleszkedéshez szükséges ismereteket. A homokozóban megtanuljuk, hogy ki a fiú, ki a lány. Pistike, te nem sírhatsz csak azért, mert elvették a homokozó lapátodat, hiszen te fiú vagy. Itt kezdődik a szocializáció, meg kell tanulni a nemi szerepeket. A tízparancsolatot a hittanórán sajátítjuk el, az egyszeregyet az iskolában. Úgy tűnik, hogy manapság legtöbbet a médiából veszünk át. A napokban a német RTL-t néztem, egy fogatlan pasas – egyébként angolul beszélt – félórán keresztül produkálta magát a visongó közönségnek, óriási sikert aratott azzal, hogy az akvárium vizével együtt lenyelt két aranyhalat, utánuk engedett egy apró Rubik-kockát, aztán az egészet visszaöklendezte. Befejezésül annyit, hogy a gyerekek az internetet is böngészik, nemcsak tévét néznek. Az internethasználók felelőssége sem csekély, ők is példát mutatnak … ki így, ki úgy.