Egyre erősebben érzem, hogy nagyon sok a közös bennem és Máraiban. Pontosan azt érzem, amit ő 1946 februárjában, „Unom én az írást. Írni fogok, amíg élek, de unom már. Túl sokat írtam, ismerem sok fortéját, csínját-bínját, unom. Ha lenne módom, abbahagynám, elmennék diáknak. Hajlamom van erre.” Tisztára én is így érzem. Tulajdonképpen annyiban előnyöm van Máraival szemben, hogy elég sok mindenhez értek. Valamikor régen, másoddiplomásként kezdtem el a tanulást, történész szakon. Mint már említettem a latin az még csak ment volna, de az ógörögbe már beletört a bicskám, így aztán nem lettem történész. Fájdalom tölt el, ha belegondolok, hogy levéltáros lehetnék. Van abban valami romantikus, amikor egy levéltáros köhögve, TBC-sen lefújja a port egy több száz éves iratcsomagról. Történészként nem volna gondom, nem kellene lesnem, hogy alakul az euró árfolyama. Lehettem volna például ügyvéd. Már ha letettem volna a szakvizsgát, de erről is lemondtam, mert igazából nem lett volna kedvem tárgyalásról-tárgyalásra járni és amúgy is ciki, hogy az ügyvédek centrumszatyorban cipelik magukkal a talárt, és a folyosón húzzák magukra. Igazából talán még a politika vonzott, bele is vágtam, de nem vált be. Az első kormányülés szünetében például nem kaptam a büfében koffeinmentes kávét. Ott is hagytam az egészet. Így aztán összeszorított foggal ugyan, de csinálom azt, amihez igazán nincs is kedvem.
Megjegyzem, hogy tényleg rengeteg a közös Máraiban és bennem. A kolléga 1946. február elsején pontosan arról ír, amin pár napja én is gondolkodom. Az ő szóleleménye a „tömegember”. Én se bírom a tömeget. Nézzük csak, mit ír Márai 1946-ban:
„Menetelő tömeg jön szemközt, zászlókkal, énekelve. Az Országház elé mennek, ahol most kiáltják ki a Köztársaságot. Ez a nap – állítólag – „történelmi”. Arra gondolok, hogy egyszer már megéltem ezt, ez a tömeg ezeken az utcákon pontosan így vonult a Parlament elé, hogy kikiáltsa a Magyar Köztársaságot. Akkor is az Internacionálét énekelték és vörös zászlókat is lengettek. Tizenkilenc éves voltam akkor.”
Megjegyzem, 1919-ben az Otthon-körben Karinthy is az Internacionálét dúdolta a következő szöveggel: „Ez a nap lesz a végső, hogyha nem, hát tévedtünk!” Végeredményben mindenkinek el kell számolnia a lelkiismeretével abban a tekintetben, hogy tett-e valami, akármilyen csekélyet is az emberiségért. Ebben a tekintetben eléggé rosszul állok, ma még egyetlen jócselekedetem se volt. Lemegyek a Duna-partra, keresek egy hajléktalant és elmesélem neki, hogy nekem se könnyű. Ez talán egy kicsit feldobja. Goethe négysorosa jut eszembe:
Hatvanszor ketyeg az óra
Ezer percnél több a nap
Gyermek, vedd hát fontolóra
Mit tehetsz egy nap alatt?
Rajta, vegye mindenki fontolóra!