Ezt írta tegnap cleric egy kommentben (vagyis majdnem ezt, az ékezeteket én adtam hozzá):
"Valahogy úgy érzem, az elmúlt kb. tizenegypár évben versenysport lett a randizás és a "társtartás". Igen, van pasim, nőm stb., jön a kommersz válasz, de hogy közben érez-e valamit, vagy csak ciki egyedül lenni, nem tudom. Sokan a magánytól és a haverok cinkelésétől olyan randiba-kapcsolatba is belerohannak, amit egyébként nem igazán vágynak, mert hát kell, hogy legyen."
Amikor ezt olvastam, az első gondolatom ez volt: nahát, hogy eltalálta, tényleg mennyien vannak így vele! Viszont amikor kicsit jobban belegondoltam, az jutott eszembe, hogy a férfiaknak soha nem volt kötelező randizni, hiszen az agglegénység mindig is szinte dicsőségnek számított, miközben vénlánynak lenni őrületes szégyenfoltot jelent(ett). Tehát csak a nőknek volt kötelező randizni, a férfiak, gondolom, mentek általában a csajok után maguktól is.
De emellett a '90-es évek egyik nagy vívmánya elvileg a dicsőségesen szingli nő volt. A mozgalom egyik előhírnöke a Facérok című film volt 1992-ben, állítólag a Jóbarátok indulását is ennek sikernek köszönhetjük, és az igazi áttörés természetesen a Szex és New York volt 1998-tól. A sorozat hat éven át bizonygatta, hogy szingli nőnek lenni menő, bár az is lehet, hogy ennek ellenére mégis hozzájárult ahhoz, hogy a randizásból mára "versenysport" lett (ha az lett).
Hogy is van ez akkor? Lányok, ebben a modern korban is kínosnak érzitek, ha túl sokáig nincs mellettetek pasi? Srácok, tényleg rossz poénokat kezdenek el sütögetni a haverok, ha huzamosabb ideig nő nélkül marad az ember? Összességében: most akkor menő a szingliség vagy kötelező randizni?