Néhány randevú után az ember mindig elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor egy általában kissé kényelmetlen szituáció közepette el kell mesélnie a szüleinek, hogy igen, randizik valakivel. Ez egyrészt azért kínos, mert az ősökkel általában egyéb témákról beszélget inkább kedves fiuk/lányuk, másrészt mert a bejelentésre a reakció kérdésözön szokott lenni, "mióta ismered?", "mik a szülei?", stb.
Ha ezen túlestünk, akkor már csak a még kínosabb szituáció van hátra: amikor be kell mutatni a kedvest a szülőknek, illetve amikor minket bemutat kedvesünk saját szüleinek. Szerencsés esetben erre véletlenül, azaz szervezkedés nélkül magától sor kerül, esetleg a szülők már korábbról ismerik párunkat, sőt, ha már meg is kedvelték, az talán az egyik legnagyobb szerencse, ami az embert érheti az életben. De ha mégse...
Egy idő után muszáj egy találkozót összehozni, és még ha a lehető legzökkenőmentesebben is megy a dolog, akkor is kicsit egy olyan vizsgára fog emlékeztetni a helyzet, amin annak ellenére izgul az ember, hogy tudja, hogy jól felkészült. Valamiért (talán mert a filmekben mindig így van) az ember azt hajlamos feltételezni, hogy legalább az egyik szülő valamilyen szinten rosszalja a kapcsolatot, és ez se akkor nem kellemes, ha a mi szüleink helytelenítik kedvesünket, se akkor, amikor azt sejtjük, hogy velünk szemben van kifogása párunk felmenőinek. Hogy a kettő közül melyik rosszabb, azt a tegnapinál egy kicsit értelmesebb szavazással döntsük el... Szülőknek bemutatós sztorikat pedig minden mennyiségben várunk a kommentekben!