Mindenki szereti, ha igaza van, például Besenyő Pista bácsi is (1:10-nél kezdődik az idevágó rész):
Kevés dologtól érzi magát olyan jól az ember, mint ha igaza van és a hibás félnek jól beolvashat, erkölcsi győzelmet aratva felette. Ki ne szólna be, ha a közlekedésben valaki más bénaságból vagy direkt áthág egy szabályt, még akkor is, ha az illető nem hallhatja, amit üzenünk neki? Ki ne érezné magát remekül attól, ha egy tárgyi kérdésben a vita végén végülis neki ad igazad a lexikon/wikipedia/stb.?
Más a helyzet azonban, ha az ember azzal kerül konfliktusba, akit szeret. Gyakran én magam is Besenyő Pista bácsi módjára élvezem, ha végre nekem volt igazam, de legtöbbször rögtön utána akkor is lelkiismeret-furdalásom lesz, ha diadalittasságomnak kifelé különösebb jelét nem is adtam. Akkor ismerjük meg párunkat igazán, amikor neki van igaza, és akkor derül ki, mi mennyire szeretjük az illetőt, amikor ő hibázott/tévedett, és nekünk lenne jogunk letromfolni. Ön hogyan viselkedik, ha vitát nyer párjával szemben? Mint a kiskutyának, ha odarondított a szőnyeg közepére, beleveri az orrát a piszokba, vagy ki tudja várni, hátha magától le tudja vonni a konzekvenciákat? Egy kapcsolatban egy konfliktus után mindig annak nehezebb, akinek igaza volt. Szerintem.