Elgondolkoztam: vajon mit mond a mai világról, hogy az, hogy egy nő megbocsát hűtlen férjének, akkora szenzáció, hogy a történetből címlapsztori lesz, könyv is jelenik meg róla nagyjából a posztéval megegyező címmel és külön website-ot és mozgalmat indít be a téma? Ennyire radikális döntés lenne az, hogy egy kapcsolatban egy félrelépés után a felek úgy döntenek, mégis folytatni szeretnék? Nyilván valamennyire a résztvevők is érzik, hogy ha ritka is az ilyesmi, azért mégsem ők voltak az elsők és egyetlenek a világon, ezért is próbálnak új színezetet adni a témának azzal, hogy a félrelépést kifejezetten pozitív színben tüntetik fel.
Maga a sztori semmi különös. A feleség úgy érzi, hogy a házassággal minden rendben van, a férj azonban derült égből villámcsapás módjára egyszer csak hazaállít, és közli, hogy elhagyja a családját egy kolléganőjéért. Hosszú kínlódás következik, álmatlan éjszakák, időlegesen kezelhetetlenné váló kamaszgyerekek (3 volt nekik), pszichológus, drámai vita a feleség és a szerető között, stb. De a sok könny, vér és ideg után a vége az, hogy a férj és a feleség is megegyeznek abban, hogy a család többet ér és végül mindent helyrehoznak.
Hogy mi a jó ebben a tortúrában? A könyv szerint az, hogy akik egy ilyen traumán túl tudták tenni magukat, sokkal őszintébbé váltak. Ki merik mondani az igazat mindenről egymás előtt, hiszen ha ezt meg tudták beszélni, ezentúl mindent meg fognak tudni. Megerősödött tehát a kapcsolat, de az íróvá és tanácsadóvá vált feleség azért nem ajánlja mindenkinek, hogy feltétlenül bocsásson meg, ha kiderül, hogy partnere megcsalta. Azt mondja, az első három hónapot azért mindenképpen ki kell várni a hidak felégetése nélkül. Ha ez alatt bebizonyosodik, hogy nincs remény a kapcsolat újraépítésére, akkor tényleg tovább kell lépni.