Tavaly voltam egy esküvőn, amin, ha volt pár perc üresjárat, a násznép azon kezdett merengeni, hogy vajon nem lesz-e gond abból, hogy a menyasszony csak a házasságkötés után fog összeköltözni a vőlegénnyel. "Így csomó mindent csak akkor fognak megtudni egymásról, amikor már nincs visszaút" - szólt a legkézenfekvőbb érv a lakva ismerszik meg az ember elve mellett. És mégis, nemcsak ez a bizonyos pár van meg remekül egyelőre (igaz, egy év se telt még el), hanem egy korábbi posztunkkal nagyjából összhangban a Psychology Today is azt írja, veszélyes dolog ez az összeköltözésesdi.
Ami a legmeglepőbb, a cikk szerint a statisztikák alapján nagyobb az esélye a válásra azoknak a pároknak, akik együtt éltek már az esküvő előtt is. Vagy ha nem is váltak el, kapcsolatuk minősége rosszabb és elégedetlenségről számolnak be. Ezt egyrészt azzal szokás magyarázni, hogy akik olyan régimódiak, hogy össze se költöznek a lagziig, azok hajlamosabbak a válás intézményét is elutasítani. Másrészt a tanulmány azzal érvel, hogy akik már a kapcsolat elején összeköltöznek, azok jó eséllyel végül össze is házasodnak, attól függetlenül, hogy tényleg egymáshoz valók-e.
Az összeköltözés után akaratlanul is az esküvő felé gravitál a kapcsolat: nyaggatnak a szülők (és te mikor mész már hozzá?/mikor veszed el?), egyre szorosabban összefonódnak a hétköznapok, közös beruházások, közös háziállat, közös életritmus, sőt, állítólag a nem tervezett terhességek is gyakoribbak azok körében, akik nem kötelezték el magukat, de azért együtt élnek. Ez is összhangban van azzal, hogy a különösen hosszú távú sima együttélés (Amerikában legalábbis) ritka. A párok nagyjából öt év alatt általában vagy szétmennek vagy papíron is összeházasodnak. Persze ez utóbbinak a sikeréhez a cikk szerint is a legfőbb hozzávalók a megfelelő anyagi háttér, a közös jövőkép és a jó kommunikációs készség. Az összeköltözés idejétől függetlenül.