Az egyik Skype-kontaktom minden napra másik frappáns idézetet választ magának jelmondatul. Pl.: "az igazi szerelem tettekben, nem szavakban nyilvánul meg". Vagy: "szerelem az, amikor egy lélek két testben lakozik". Mondjak még egyet? "Jól csak a szívével lát az ember; ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." Ez utóbbit egyszer egy házasságkötésen is hallottam az anyakönyvvezetőtől, aki nyilván nem nagyon emlékezett már arra, hogy a Kis herceg összes többi sorából csak úgy süt a zseniálisan megfogalmazott szomorúság, reményvesztettség és depresszió.
Nincs még egy téma, amivel kapcsolatban ilyen gyakran szokták ezeket a frappáns és mély (vagy legalábbis annak tűnő) mondásokat idézgetni. Nyilván sokan érzik úgy, hogy nem találják a szavakat hatalmas érzelmeik kifejezésére, és ezzel nincs is semmi baj, távol álljon tőlem, hogy a szerelmesek őszinte kitöréseit próbáljam kifigurázni.
A baj az, hogy ezek a híres mondások sem hangoznak jobban általában, sőt, minél többször halljuk őket, annál idegesítőbbek, függetlenül attól, hogy eredetileg, eredeti szövegkörnyezetükben esetleg tényleg gyönyörűek voltak. Ennek ellenére mégis van egy kedvencem, de ez, a fentiekkel összhangban nem különösebben ismert, és én se dörgölöm valamennyi Skype-kontaktom orra alá, ráadásul most itt ez is kicsit gázul fog hangozni. William Faulkner írja mindenesetre a Vad pálmákban, hogy "a szerelem annyit ér, amennyit fizetnünk kellett érte, és ha sikerült olcsón megszereznünk, biztos, hogy becsaptuk magunkat." További kedvencek és idegesítő, elcsépelt frázisok egyaránt jöhetnek kommentbe.