Tegnap egy koncertre befelé sodródva egyszer csak összeakadtunk a tömegben egy exemmel. És megint ugyanaz történt, mint minden alkalommal, amikor véletlenül összefutunk a szakítás óta: lejátszódik egy béna kis jelenet, amitől mindketten nagyon kínosan érezzük magunkat. Hogy pontosan miért is olyan kínos egy ilyen nem várt találkozó egy volt szerelemmel? Rögtön öt okot is fel tudok rá sorolni. Ön is ilyen nehezen viseli, ha az exével hozza össze a sors egy pillanatra?

1. Valamiért mindketten úgy érezzük ilyenkor, hogy egy kicsit azért muszáj beszélgetni. Végülis mégse vagyunk esküdt ellenségek vagy vadidegenek. Vagy talán csak én érzem így, aki, amikor vége lett, egyszer csak meglehetősen drasztikus módon minden kapcsolatot megszakítottam vele, és most kényszeresen demonstrálni szeretném (nyilván főként magamnak), hogy már tudok józan és értelmes felnőttként is viselkedni. Általában persze nem érzem úgy, hogy sikerült.

2. Külön kellemetlen, ha valamelyikünk éppen nincs egyedül. Tegnap persze mindketten egy nagyobb társasággal voltunk, akik közül senki nem ismert senkit. Most kezdjünk el mindenkit bemutatni mindenkinek? Vagy arra az egy percre, amíg a jelenet tart, csináljunk úgy, mintha a többiek ott se lennének?

3. "Nahát, szia!"

"Jé, helló!"

"Hú, de rég találkoztunk!"

"Tényleg, ezer éve! Ti is kijöttetek a koncertre?"

"Igen! És ti?"

"Mi is!"

Stb.

4. Utána meg kell magyarázni a többieknek, hogy mi volt ez a kis jelenet, illetve főként, hogy ki volt az ismerős és milyen minőségben szerepelt az életemben jópár hónapig. Amiben ugyan semmi kivetnivaló vagy szégyenletes nincs, de én mégis kínosan érzem magam a magyarázgatás közben.

5. És azt se szeretem ilyenkor, amit akkor érzek, amikor ránézek. Azok az extrém erős érzelmek, amik évekkel ezelőtt tomboltak, természetesen rég elmúltak, és ezt konstatálni végülis szinte megnyugtató is lehet. Viszont helyükbe lépett a nosztalgia, amitől mindig kényszeresen menekülni szeretnék. A volt kapcsolat egyszerre tűnik távolinak és egyben émelyítően édesnek, és úgy érzem, hogy ennek a nosztalgikus képnek, ami megmaradt bennem magunkról, semmi köze a valósághoz. És ha arra gondolok, hogy az egész milyen régen volt, még öregnek is érzem magam.