Misinek kereszteltük át azt az olvasónkat, akitől az alábbi levelet kaptuk a Randiblog címére. A fiatalember azt írta nekünk, hogy “egy elég bonyolult helyzetben” van, és tanácsot kér a továbblépéshez. Misi már kapott tőlem egy privát választ is, de jól tudjuk, milyen válaszokat szoktam én adni, ezért remélhetőleg többre megy azzal a fiatalember, ha a Randiblog olvasói is megmondják a véleményüket. Ön mit tenne egy olyan helyzetben, mint amilyenben Misi találta magát?

"20 éves vagyok, a barátnőm 17, július elején jöttünk össze, és attól a pillanattól teljesen megváltozott az életem. Ő az, aki színt vitt a szürke hétköznapokba, nagyon boldog voltam vele, és éreztem és láttam is rajta, hogy ő is az velem. Szinte minden nap együtt voltunk, mivel még tanulok és ugye szünet volt, nagyon jól éreztük magunkat egymással.

Így volt ez, amíg el nem kezdődött a tanév szeptemberben, aztán az első 1-2 héten csak párszor találkoztunk, gondoltam, biztos nem ér rá annyira most a suli miatt. Utána meg egész hónapban semmi, hiába kerestem, vagy akartam kihívni sétálni. Msn-en is amikor beszéltünk, teljesen másképp viselkedett, olyanokat mondott, amit előtte még soha, vagyis nagyon szokatlan volt tőle. Ekkor már sejtettem valamit, hogy ez így nem lesz jó.

Erre vasárnap újra feljött és úgy kezdte, hogy legyen vége a dolognak, mert nincs értelme, meg hogy gondolkodott és ő nem is szeret engem úgy igazán… Kérdeztem, hogy egy másik srác van-e a dologban. Azt mondta, nem. Ekkor teljesen kibuktam, mert fogalmam sem volt, mi lehet a baja, nem is tudtam, mit írjak neki, csak annyit, hogy legalább azzal megkönnyíthette volna a dolgot, hogy élőben mondja el mindezt, és hogy elbúcsúzhattam volna tőle, meg hogy én ugyanúgy szeretem, mint mikor először megláttam.

Ekkor jön a válasz, hogy mégsem kell szakítanunk, menjek le, beszéljük meg, nem tudná elviselni, ha én is azt érezném, amit neki kellett régebben, amikor nem kapta meg azt, akit akart. Ezután lementem és elmondtam, ami a szívemet nyomja, és rá is kérdeztem, hogy akkor most mi legyen. Én tudtára adtam, hogy nem szeretném elveszíteni, mert nagyon szeretem, és nélküle tényleg üressé válna az életem, szóval nem is a magánytól félek, hogy egyedül maradok, hanem hogy őnélküle maradok. Ő ekkor azt válaszolta, hogy nem tudja, nem tud dönteni. Mert amikor összejöttünk, akkor volt túl egy szakításon, és akkor egyből jöttem én és összezavartam, azt hitte, hogy jól megleszünk, de most nem tudja, mit érez igazából.

Sétáltunk egy kicsit, aztán leültünk egymás mellé. Már eléggé a könnyeimmel küszködve rákérdeztem, hogy akkor most ez az utolsó napunk együtt? Erre azt válaszolta, hogy nem és átölelt. Utána mondtam neki, hogy szeretem nem akarom elveszteni, de azt sem akarom, hogy kényszerből legyen velem, mert így akkor már alapból halott a dolog, ha hozzám láncolva érzi magát, de erre csak annyit válaszolt, hogy neki úgyis mindegy. Már kezdett nagyon esteledni és hazamentem. Azt beszéltük meg, hogy másnap leugrok, de akkor írt délután, hogy mégse menjek. Nem mentem, nem akartam zavarni…

Azóta nem beszéltünk. És csak őrlődöm azóta is, nem akarok nélküle élni, de azt sem akarom, hogy muszájból velem maradjon, miközben nem szeretne... Mégis, létezik erre valamilyen jó tanács, hogy mit tegyek? Arra gondoltam, holnap kérdés nélkül lemegyek délután, hogy meglepi legyen. A lányok úgyis szeretik az ilyet, és beszélgetünk sokat, megteszek bármit, hogy elnyerjem újra a szívét."