Az internetes társkeresés egyik legnagyobb hátulütője, hogy az embernek néha kicsit veszélyes és néha nagyon kínos első randikra kell járnia, hogy az életben is megnézze, milyen az a személy, aki interneten keresztül megtetszett neki. Amíg nem léteztek a társkeresők, az ember nem egy kétszemélyes randevún találkozott először a potenciális partnerével, hanem társaságban, mondjuk egy bulin.

Három amerikai huszonéves feltalálta a megoldást ennek a problémának a kiküszöbölésére: olyan társkeresőt kell beindítani, ahol csoportos randikat lehet szervezni, így a kínosságfaktor sokkal alacsonyabb, mint a kétszemélyes találkáknál. Összeállhat például két-három szingli csaj, és együtt megszervezhetik, hogy elmennek moziba, pizzázni, stb. két-három szintén párt kereső sráccal. A társtalálásra az esélyek jobbak, a kínos szituációk előfordulásának valószínűsége kisebb, mindenki örül, a hagyományos társkeresők napjai meg vannak számlálva.

A csoportos randik szervezésére feltalált oldal az Ignighter nevet kapta, ami arra utal, hogy a többszemélyes bulik éjszakája során könnyebben fellobban a láng. Mármint a szerelem lángja. Az ötlet zseniálisnak tűnt, az Ignighter viszont az alapítók reklámtevékenysége ellenére megbukott. Hiába rendeztek megannyi promóciós eseményt az USA-ban mindenhol, az amerikai nagyközönség azt hitte, ez az oldal arra való, hogy orgiákat szervezzenek a felhasználók. A csoportos randik nem jöttek divatba. Ezért lehet, hogy bár az Ignightert 2008. nagy internetes szenzációjának szánták, ön valószínűleg most hall róla először.

Kivéve, ha ön indiai, vagy olvassa a New York Timest.

A lap ugyanis nemrég cikkezett arról, hogy az Ignighter totális amerikai kudarca ellenére nem ment csődbe, mert drasztikus növekedésnek indult népszerűsége keleten, elsősorban Indiában. 2009 tavaszán tűnt fel először az oldal működtetőinek, hogy egyre többen regisztrálnak náluk Ázsiából, és egy év alatt ez a tendencia odáig erősödött, hogy 2010 januárjában a site kénytelen vont levonni a következtetést: ugyan ők amerikaiaknak alapítottak társkeresőt, menet közben a véletlen folytán ázsiai társkeresővé váltak. Az Ignighter már nem fejleszti tovább Amerikából elérhető szolgáltatásait, központját hamarosan áthelyezi New Yorkból Indiába.

Persze a sztorinak itt még nincs vége, hiszen véletlenek nincsenek. Egyáltalán nem a vakszerencse eredményezte azt, hogy Ázsiában ilyen hatalmas népszerűségre tett szert az oldal bármiféle reklámtevékenység nélkül. Az Ignighter indiai sikerének van oka, az méghozzá, hogy a szubkontinens fiataljai számára a társkeresés egyetlen kvázi-elfogadott formája a csoportos randevúzás. A hagyományok szerint a világnak ezen a táján ugyanis erkölcstelenségnek számít, ha két ellentétes nemű, nem házas fiatal együtt mutatkozik, így a nyugaton elterjedt kétszemélyes találkák errefelé ki vannak zárva.

Ennek megfelelően társkeresők sincsenek; helyettük házasságközvetítő site-ok vannak, ahova jellemzően a szülők írják fel gyermekeiket, hogy a leendő házastárs szüleivel kapcsolatba lépve férjet, illetve feleséget szerezzenek lányaiknak, illetve fiaiknak. Persze India is változik, és sok huszonéves ma már ragaszkodik ahhoz, hogy szerelemből próbáljon meg házasodni, amit haladó gondolkodású szüleik esetenként meg is engednek neki.

De persze ettől még továbbra is botránynak számítana egy kétszemélyes randi, amit maguk a fiatalok sem mernének bevállalni, főleg a lányok nem. Egy sokszemélyes, kivételképpen koedukált, azaz ismerkedésre alkalmas összejövetel azonban a modernebbeknek már belefér, és pontosan itt jön be a képbe az Ignighter. Amire Amerikában és Európában nincs szükség, az Indiában az első lépés lehet egy hosszú folyamatban, ami a kilátások szerint a szülők által leszervezett esküvők rendszerének hanyatlásához vezethet majd.