33 éves levélírónk - nevezzük Kingának - mindaddig csak nevetni tudott azokon a filmbéli történeteken, amikben az esküvő előtti pánikra hivatkozva a menyasszony vagy a vőlegény félrelép. Aztán 25 éves korában eljegyezte a barátja, és pár nappal a ceremónia előtt vele is megtörtént ez a dolog. Ráadásul a volt pasijával:

"A Robival töltött addigi négy év alatt eszembe sem jutott más férfi, a Pest megyei faluban, ahol élünk, mi voltunk az álompár, a példakép, akikkel lehetett bezzegelni, és ezt mi is így éreztük. Ő volt a második férfi az életemben, két év után költöztünk össze, és ugyanennyi együtt élés után kérte meg a kezem, amire boldogan mondtam igent. A dolgok nem is itt kezdtek el furcsa irányt venni, hanem akkor, amikor bementünk az anyakönyvi hivatalba és kitűztük az esküvő napját.

Emlékszem, amikor beléptünk az önkormányzat épületének kapuján, még ragyogóan sütött a nap, fél órával később viszont, amikor végeztünk, zuhogott az eső. Ez volt az első pillanat, amikor rémület és valami megmagyarázhatatlanul rossz érzés futott át rajtam, és bár tényleg nem volt rá okom, innentől kezdve mindig csak a jeleket vártam, mi figyelmeztethet arra, hogy ezzel a lépéssel fogom elrontani az egész életem: már a hatodik ruhaszalont forgattuk fel, de még mindig nem találtam meg a megfelelő menyasszonyi ruhát, nagypapám agyvérzést kapott, végül már a kiborult só és a fekete macska is halálra tudott rémíteni. És akkor felbukkant Gergő.

Gergő középiskolás nagy szerelmem volt, elsőtől negyedikig voltunk együtt, és kapcsolatunknak csak azért lett vége, mert ő Győrbe ment egyetemre, engem pedig Debrecenbe vettek fel. Tudtuk jól, hogy ki kell tenni a pontot a dolog végére, mivel egyikőnk sem bízott a távkapcsolatban – vagyis szerintem leginkább a másikban nem. Aztán Gergő az esküvő előtt egy hónappal minden átmenet nélkül bejelölt a Facebookon és egy lelkes, pár mondatos levelet írt többek között arról, mennyire szédítően nézek ki, és hogy ugye, még nem mentem férjhez. Mi más lett volna ez is számomra, ha nem jel.

Teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy mit takar a „Fussunk össze”, mondhatni, a bajt én kerestem magamnak, ráadásul elég tudatosan. Egy órával a találkozó után már az ágyában voltam, és valami perverz módon jobban élveztem, hogy a jegygyűrűm köve karcolást ejtett a bőrén, mint magát a szexet. Nem is tudom megmagyarázni. Felszabadított. Hogy hiába vagyok menyasszony, nekem ezt még mindig szabad. Hogy senki nem szólhat bele az életembe. Hogy még mindig szabad vagyok.

Pár nap múlva férjhez mentem. Robinak természetesen nem beszéltem a dologról, és ha rajtam múlik, soha nem is fogja megtudni az esetet. Biztos vagyok benne, hogy nem értené meg. Gergővel sem találkoztam többet, azóta sablonos leveleket váltunk, ha egyáltalán váltunk. Nyolc éve van már ennek, és eszembe sem jutott ismét a megcsalás. Sokat gondolkoztam azon, mi lehetett az oka, és évek óta arra a következtetésre jutok, hogy nem a testemnek, a lelkemnek kellett kielégülnie. Még egyszer, utoljára, mielőtt végképp átadom magamat az asszonyszerepnek. Tudom, hogy nagyon hülyén hangzik, de ha akkor ez nem történik meg, lehet, hogy nem lennék most ennyire boldog férjes asszony."

Írja meg nekünk Ön is véleményét vagy saját történetét, kérjük, küldjön emailt a Randiblog címére!