Azt hiszem, kapcsolatfüggő vagyok. Még alig hevertem ki az előző csalódást, de máris elkezdtem vadászni a következő áldozatomra. Nem feltétlenül és megrögzötten kerestem mindenhol, de azért nyitott szemmel jártam.

Pár hete egy nagyon fontos eseményre voltam hivatalos, ahol több ismerősömmel is összefutottam. Előadást hallgattunk egy teremben, és mivel későn értem oda (persze, mert notórius késő vagyok) már nem maradt nekem ülőhely. Megálltam a terem egyik felében, nekidőltem a falnak és feltérképeztem a terepet, hogy merre vannak az ismerősök. Pár perc sem telt el, és már vagy négyen álltunk csajok a falat támasztva és bőszen meséltük egymásnak pasiügyeinket. Mindannyian a harmincas korosztályt erősítjük, hasonló területen dolgozunk, jó csajok vagyunk, de a legfontosabb és egyben a legbénább ismérvünk is: egyikünk sem él kapcsolatban. Az egyetlen megszokott dolog az életünkben a vibrátorunk. Természetesen nem magunknak választottuk ezt a státuszt, csak így alakult (már hosszú hónapok óta így alakult…). Szóval álltunk ott a fal mellett, amikor az egyik széken észrevettem a tökéletes férfit: magas, izmos, nagyon jóképű, tüsi hajú és sportosan elegáns szerkóban feszített. Ránéztem, valószínű birkatekintettel és félfelhúzott szemöldökkel - amolyan izaurásan - talán még a szám is tátva maradt egy pillanatra. Nem akartam elhinni, hogy pont itt találom meg álmaim férfiját. Ő egy mosollyal konstatálta az ügyet és az est hátralevő részében tudomást sem vett rólam. A csajok szerint nem is annyira helyes, de nem tudtak eltántorítani a szándékomtól: muszáj beszélnem vele!

Mikor szállingóztak ki az emberek a helységből, végig követtem a szememmel a srácot. Elköszönt a haverjaitól és elindult a bringája fel. Éreztem, ha most nem megyek oda hozzá, nem valószínű, hogy valaha újra látom. Odasettenkedtem a háta mögé, és próbáltam kierőltetni magamból valami értelmes mondatot. Természetesen már késő este volt, fújt a szél és a hajamat állandóan belefújta a számba, ami azért nem volt kifejezetten szexi, mert néhány hajtincs állandóan rátapadt a szájfényemre. Kicsit sötét is volt, de gondoltam ez a fény nem árthat. Végül a következőt mondtam teljesen zavartan valahogy így: „öööö helló. Hhmmm, hát még nem láttalak itt és nagyon szimpatikus vagy." Ő meg csak mosolygott rendületlenül. Gondoltam, hogy direkt kínoz, hadd érezze már magát még szerencsétlenebbül ez a kiscsaj, de akkor végre megszólalt. „Igen, most vagyok itt másodszorra. Az első alkalommal a párommal jöttem el.” Na, gondoltam, persze miért is ne lenne barátnője egy ilyen srácnak? És mivel nem vagyok az a bármi-áron-megszerzem-a-pasit típus,csak álltam ott szerencsétlenül. Aztán eszembe jutott, hogy hátha azért jött most egyedül, mert már nincs együtt a lánnyal. Tehát rákérdeztem, hogy hol van most a barátnő. Az első sokk itt következett: igazából nem barátnő hanem barát, Balázsnak hívják és azért nincs itt, mert eltörte a lábát. Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy melyik verziónak örültem volna jobban, a lánynak, aki nem ért rá elkísérni a fiúját az eseményre, vagy megfelelőbb a meleg felállás. Végül is mind a kettő „same shit”, és már nem volt mit rejtegetni. Őszintén elmondtam neki, hogy már az előadás első felében kinéztem magamnak. Kedvesen mosolygott és megnyugtatott, hogy nagyon jó csaj vagyok és ha nem lenne meleg… Itt megállítottam, mert a mondat végét magamtól is kitaláltam. Kár szépíteni a dolgot, meleg vagy − sziszegtem a fogaim között és közben azon tűnődtem, hogy csak én lehetek ennyire szerencsétlen?!

Mire hazaértem, már vagy húsz nem fogadott hívásom volt a barátnőimtől, várták, hogy egy elképesztő sztorival rukkolok nekik elő. Így is lett, csak nem éppen úgy, ahogyan azt várták. Ez a kis történet eléggé kiakasztott, és végső nekem-már-soha-nem-lesz-faszim elkeseredésemben, regisztráltam egy ismert társkeresőoldalon. És az igazi sztori még csak itt kezdődött el…

A következő részben a neten ismerkedős tapasztalataimról írok.