„Mélységesen nem értek egyet a hideg, racionális érveléssel vagy a csípőből leadott kioktatásokkal, amelyekből sajnos kijutottak az évek során nekem is. Még sosem mertem leírni min mentem keresztül, végül most megtettem” - írja levele bevezetőjében Teréz. Ő is a mindent elsöprő nagy szerelemről ír nekünk, amit több korábbi levélírónkhoz hasonlóan ő is úgy tapasztalt meg, hogy közben valaki mással élt kapcsolatban. „Azt gondolom, aki nem tudja, milyen az a mindent elsöprő szerelem, az nem értheti meg, miért dőltek meg birodalmak, miért törtek ki háborúk, és milyen ereje tud lenni ennek az emberi érzésnek” - mondja ő elöljáróban, de hogy pontosan mire is gondol, az csak később, a részletekből derül ki. Olvassa el Teréz levelét, és ha úgy érzi, ön is tudja, miről van szó, írjon a Randiblog email-címére!

„Amikor megismertem Csongort, már épp egy éve túl voltam az előző szerelmemen, és kezdett helyrejönni az életem. Akkoriban végeztem el az egyetemet, és sokat buliztunk a barátnőimmel, mert az a nyár valóban az utolsó volt. Tulajdonképpen a szeptemberi diplomaosztó csak egy alibi volt, hogy legyen még egy nyár, amikor nem csinálunk semmit, mert az egyetemi állásbörzén legtöbbünk diplomaosztó utánra írt alá. Az új helyemen hamar megismerkedtem a közvetlen kollégákkal, Csongor pedig egy külsős cég kapcsolattartója volt, így sokat beszéltünk telefonon, aztán személyesen is. Végül indult egy projekt, ahol az egyeztetések mindig reggel fél 7-kor voltak mert egy külföldi ügyben kellett koordinálni, és az időeltolódás miatt így tudtunk hatékonyan dolgozni a külföldi kollégákkal. A reklámcég persze Csongort delegálta, a mi cégünk meg engem, és a sok korán kelésből sok összemosolygás meg beszélgetés kerekedett, végül randizni hívott. Mire az első randi összejött, én már tűzben égtem. Volt már néhány barátom korábban, de legtöbbjük fel sem érhetett Csongorhoz. Ő nem volt az a bulis, nagydumás, jóképű, kockahasú pasas, de nagyon művelt, kedves, kreatív, jóravaló és ahogy később megtudtam, végtelenül érzéki, érzelmes, szerény és törődő.

Teljesen elvarázsolt, és napokig nem ment a munka, annyira csak ő járt a fejemben. Az asztaltársam (egy homoszexuális fiú) végig ugratott, hogy mi lesz már, nem lesz ez így jó, ki fognak rúgni emiatt a fiú miatt, ha ez így megy. Még viccesen a segítségét is felajánlotta, hogy ő majd lecsapja a kezemről, és mindenkinek jobb lesz.

Pár hét nem kellett, én teljesen beleszerettem. Biztosan tudtam, hogy ő a legnagyobb Ő az életemben. Szellemes, okos, művelt, érzéki, a testi dolgokban pedig elmondhatatlan volt az összhang. A csók vele, mintha egybeforrna a szánk, mintha masszírozná az ajkaim, mintha felolvadnék az arcában... Az érzés, ami egymáshoz láncolt bennünket, a legszebbet hozta ki belőlünk minden vonalon. Mit tagadjam, rabul ejtett, már más gondolatom se volt, mint ő.

Ó igen, egy dolgot felejtettem el csak mondani: volt egy 4 éves házassága. De hogy engem se sajnáljatok: már az első randira úgy mentem el, hogy nekem is volt egy 6 éves kapcsolatom. Mégis maradtam vele, mégis beleszerettem, halálosan.

Az idő telt, és a szívem egyre nehezebb lett. Kirándultunk, utaztunk, randevúztunk és mindig nap végén ki-ki a feleségéhez/barátjához tért vissza. A karácsonyt úgy ünnepeltük, hogy előtte is, utána is találkoztunk, de közben csak SMS, vagy ha volt Facebook, akkor chat, de nagyon nehéz volt. Ha szabadságra ment a feleségével, az üzenetei, melyek ártatlanok és szépek voltak, nekem nagyon rosszul estek. Tiszta hülye voltam, csak arra gondoltam, vajon milyen körülmények közt küldhette őket, ha meg megkértem, hogy ne küldjön és tényleg nem küldött, akkor meg az járt a fejemben, hogy éppen mennyire idilli lehet közöttük a helyzet.

Csongor folyamatosan dobta fel a labdát, hogy milyen lenne együtt, de én valahogy biztonsági játékos voltam, és azt hiszem, az anyagi bizonytalanság is zavart. A barátom mellett volt egy biztos egzisztencia, közös lakás, volt egy autó is, amit használtam, bármi kellett, csak megvettem, nem foglalkoztam a pénzzel, egyszóval nagyon kényelmes volt, és elismerem, nem mertem kockáztatni. Ráadásul ha rámtört a lelkiismeret-furdalás, mindig azzal nyugtattam magamat, hogy a barátom hűséges, én meg nem, és egyébként is micsoda szörnyű nőszemély vagyok én egyáltalán, mégiscsak hozzá tartozom, Csongort meg le kell építeni mielőbb. Attila (a barátom) sokszor mondta, hogy milyen büszke rám, hogy én szép és kívánatos vagyok és nem csalom meg, a legjobb pasik bókolnak nekem, és ez neki is elismerés. Mindig hozzátette, hogy bízik bennem, és mennyire szeret, ilyenkor a föld alá tudtam volna süllyedni szégyenemben. Persze mindezt jó volt hallani egy-egy zaklatott állapotomban, és könnyen el is hittem, hogy csak én vagyok a rossz, ő meg szeret egy hálátlan nőszemélyt, aki még jól fel is szarvazza.

Ez, ha másra nem is, arra feltétlenül jó volt, hogy hamar kialakult bennem egy mérleghinta-állapot. Hol Csongorhoz húztam és semmi sem érdekelt, csak együtt lehessünk, hol Attilához, és gondolatban ott ütöttem Csongort, ahol csak tudtam, és minden rosszat előhoztam, csak hogy magamnak is bizonyítsam, hogy az én világom Attila, mégha szerelemmel Csongort is szeretem, Attilát pedig inkább mint a barátomat.

Pedig ha egymagamban voltam, leültem és gondolkodtam, teljesen egyértelmű volt, hogy hová húz a szívem: Csongornál jobban nem szerettem még senkit. De az eszem Attilához tolt, mert mégis milyen kis nőszemély vagyok, hogy egy házasemberrel csalom azt, aki szeret, ráadásul perspektíva nélkül, hiszen mégis hová vezet ez?

Addig ment ez, amíg már teljesen bedurvultam: habár teljes szívemből szerettem Csongort, egyszerűen nem bírtam magam mellett. Legyen csak a kis feleségecskéjével, ne akarja széttúrni az én életemet Attilával. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amit magam is megbántam. Csongor hónapokon át kitartott mellettem, nem akarta veszni hagyni a kapcsolatunkat mert Ő – egy másik férfivel ellentétben valóban – nagyon szeretett engem, és ha épp nem voltam ideges rá, akkor mindig csodálatos volt együtt.

Aztán Csongor csak elmaradt a sokadik akcióm után. Szerintem már az is csoda, hogy ennyi dührohamomat és bántásomat elviselte. Pár napig jó büszke is voltam magamra. Nem is kell már ez nekem, de jó ez így, végre nekiállhatok Attilával rendezni az életünket! Már nem volt velem, de a düh ellene csak nőtt és nőtt bennem. Teljesen világos, hogy már olyanokat gondoltam róla, amelyek nem voltak igazak, csak hogy nekem könnyebb legyen az elválás, hogy csak hogy még jobban utáljam. Aztán egyszer csak megkaptam életem két legnagyobb csapását.

Egy héttel azután, hogy Csongort végleg eltaszítottam, hirtelen olyan maró hiánya lett bennem, hogy minden percben a bőgés fojtogatott. Már nem bántam volna semmit, csak legyen velem. Bármilyen árat megadtam volna ­ csak legyünk együtt, csak érintsen meg, beszéljen hozzám... Aztán már napok óta szenvedtem, mikor elém állt Attila és közölte, valaki lebuktatott. Egy barátja látott bennünket és mobiltelefonnal készített pár képet. Nem különösen provokatívakat, épp csak annyit hogy látszódjon, Csongor nem a barátom, hanem a szerelmem. Csongor nagyon felháborodott volt, megkérdezte volt-e szex is, én persze könnyezve beismertem mindent és kértem, bocsásson meg. Ahelyett, hogy úgy folytatódott volna, amitől előre féltem egy ilyen helyzetre, Attila közölte, hogy éppenséggel neki is volt 3 lány, akivel megcsalt. De ő nem folytatott szerelmi viszonyt, egyszerűen csak megvoltak neki ezek a lányok (az egyiket ráadásul ismertem, és mindig idegesített, zavart, hogy mit kőröz Attila mellett, sokszor voltam féltékeny, de Attila mindig olyan ártatlanul lesöpörte a témát, hogy még én kértem elnézést).

Nem tudtam, mitévő legyek. A legnagyobb szerelmemet – leginkább a saját agresszivitásomnak köszönhetően – elveszítettem, a barátomról vagy mondjuk csúnyábban: élettársamról pedig kiderült, hogy esténként nem mindig csak az ügyeket intézte. Teljesen a padlóra kerültem. Éveken át próbálkoztam mindennel, próbáltam más férfiakkal, akik azóta is jönnek-mennek, próbáltam más körülmények között, de nem ment, pedig még vidékre is költöztem, hogy talán egy új környezetben nyugodtabb lesz. Kedves, mosolygós álarc nőtt az arcom elé, ami mögé egy gyanakvó, indulatos és lobbanékony nő költözött, és sajnos másban is megváltoztam: olyan határokat is átléptem, hogy nevezhetnének akár könnyűvérűnek is.

Csongort a mai napig szeretem, ezt nem kell különösebben bevallanom magamnak, mert tudom. Azóta a legtöbb kapcsolatomban őt kerestem, de már azt is tudom, hogy soha nem fogom megtalálni őt senkiben. Mert egyszerűen nem érhet a nyomába senki. Sokszor szuggerálom magamat, sokszor csak nem is veszek tudomást a különbségekről, sokszor pedig próbálom mondani, mennyire sokkal jobb ez a helyzet nekem. De ezek a technikák csak ideig-óráig működnek, aztán mindig jönnek a képek Vele, és az a furcsa csalódás, hogy a legnagyobb szerelmemmel én szakítottam, előre megfontolt szándékkal. Mi sosem leszünk már együtt, tudom, és mivel külföldön dolgozik évek óta, még arra sincs esélyem sem, hogy az utcán összefutunk. Pedig bárhová megyek, gyakran csak a fejemet forgatom, nem áll-e, nem ül-e mögöttem, vajon nem épp most lép-e be az ajtón, vagy a tömegből az ő hangja szállt-e hozzám. Ő az én titkom marad örökre. A legnagyobb szerelmem, akit elveszítettem. Az egykor vidám lány, aki voltam, mára egy szomorú, bizalmatlan nő lett, aki be meri magának vallani, hogy valamikor, valahol, valamiért egyszer érzelmileg eltörött, és csak egyetlen egy ember tudná megforrasztani…”