„Éreztem én, hogy fogok ide írni. Kálmán levelét olvasva eljött az ideje” - írja nekünk egy olvasónk, méghozzá egy viszonylag régi olvasónk, mint az alábbiakból kiderül. A hölgy egy korábbi posztban a feketeleves becenevet kapta, mindjárt világos lesz, hogy miért. „Másfél évvel ezelőtt még teljesen egyetértettem volna a leírtakkal, de amit azóta nagyon megtanultam, hogy nem mondok véleményt kívülről olyan élethelyzetről, amiben nekem még nem volt részem, és nincs benne tapasztalatom. Hogy mi változott azóta? Hát az, hogy én vagyok az a bizonyos „feketeleves” a „Fizetős volt mind, de legalább nem lettem szerelmes” levélből. A szeretőből lett mindent elsöprő szerelem.” Egy férfiolvasónk egy évvel ezelőtti történetének folytatását tehát a hölgy küldte el a Randiblog email-címére. A korábbi levelet először újra áttekintve most lenyűgözve olvastuk, mi lett az egy éve leírt kapcsolatból. Reméljük, ön is így lesz majd vele.

„Kálmán szerencsés, ha a olyan társat talált magának a megfelelő időben, akivel ezt a közösséget létre tudta hozni, és fenn tudja tartani. De igenis előfordul, hogy nem a megfelelő időben, hanem megkésve jön az egymásra találás. Pályát is módosítunk néha, mert a fiatalon és tapasztalatlanul hozott döntés nem volt az igazi, úgy lehet, hogy a választott társ sem az. Most akkor csakazértis vele kell maradni bármi áron? Félreértés ne legyen, nem a hűtlenkedés mellett kampányolok, hanem az a véleményem, hogy igenis van olyan helyzet, amikor két ember útjai el kell, hogy váljanak, ezt tudomásul kell venni. Úgy tűnik, most rajtam a sor.

A mi kapcsolatunk egyedi és megismételhetetlen, és nem korlátozódott a „boldogságról szőtt lányregények"-ből ismert „csodálatos titok-randi-vacsorákra". Emberileg sokat fejlődtünk benne mindketten, én személy szerint kinyíltam, mint egy virág, ledobtam magamról egy csomó fölösleges görcsöt és parát, megtaláltam önmagamat. Én tudok mindent az előéletéről, az anyagi helyzetéről (azért lássuk be, kevés pasi csábít kurvázós történetekkel és lakáshitellel), és mostam a zokniját is. Merthogy elköltözött otthonról, hogy együtt éljünk. Voltak összecsiszolódási súrlódásaink, de megoldottuk. Megtanultam örülni annak, ami van a jelenben, és nem aggódni azon, hogy mi lesz a jövőben. Mindeközben ő sem szűnt meg apának lenni. Egy szépséghibája volt a dolognak, hogy már lassan mindenki tudott rólunk, a feleséget kivéve. Ezt ma már nem így csinálnám.

Egy nap bejelentette, hogy hazaköltözik. Ott omlott össze egy világ. Miattam, hogy „normális" életem legyen, meg a gyerekek miatt. Én nem haragszom. Nagy feladat ez, otthagyni egy szép lakást és beköltözni egy albérletbe nulláról kezdve mindent, odaállni tizenakárhány év után valaki elé és azt mondani, vége, vállalni a cirkuszokat, folyton logisztikázni a gyerekek körül és biztosítani nekik mindent érzelmileg és anyagilag, meg még hűségesnek is maradni. Csalódott sem vagyok, sokkal többet kaptam, mint amit egyáltalán várhattam, az életem eddigi legszebb 16 hónapját. És az esélyt, hogy megpróbáltuk, mindezt ultimátumok, hisztik és sokéves várakozás nélkül. Iszonyatosan hiányzik nekem most a szanaszét dobált zoknijaival együtt. Nincs düh, nincs megbánás, csak végtelen szomorúság és űr.

Mert azt tudom, hogy egymás nélkül élni lehet. Csak azt nem tudom, érdemes-e.”