horoszkóp

Két pasival randiztam ugyanott, ugyanakkor

2012.11.11. 14:26

Miután az utolsó próbálkozásom is kudarcba fúlt, hogy normális helyen fogom megtalálni életem szerelmét, regisztráltam az egyik legismertebb hazai ismerkedős oldalra. Direkt nem tettem ki magamról nyári lenge ruhás fotót, mert a cél nem az aktuális dugópartner felkutatása volt, hanem egy normális hím felderítése. A vadászat megindult, és máris levelek tucatjait kaptam. Sajnos a választás egyáltalán nem volt nehéz, a fickók ötven százaléka csak a szexre ment  tehát pipa, húsz százalékuk nem tudott fogalmazni  szintén pipa, tíz százalékuk nem felelt meg az adatlapomon feltüntetett elvárásaimnak mégis bepróbálkoztak és sajnos a maradék tíz százalékban is volt hiba. Pipa, pipa, pipa és pipa!

Igen, mondhatjátok, hogy válogatós vagyok, de nekem még mindig nem mindegy, hogy milyen a barátom, főleg, ha még le is fekszem vele! Egyébként meg nincsenek túlzott elvárásaim: 30-40 éves, 180-195 centiméter, 78-95 kg (természetesen arányosan elosztva), diploma, humor és igényesség. Hogy utóbbi miben merül ki számomra? Na, hát nem az Armani ingben. De azért ne legyen bokaverdesős gatyája, mosson fogat legalább reggel és este, és ne lakjon az anyjával. És ezért mit nyújtok cserébe? Humort, 170 centit, 58 kilót, az átlagosnál nagyobb és formás melleket. Mondhatnám, amolyan „egészen jó package” kategória, némi rigolyával. De térjünk is a lényegre.

Kukáztam a pasik között, ahogyan azt kell és kettő srácnál cövekeltem le. Pár napig ment a csetelés, majd Péter randira hívott. De nem ám olyan „üljünk be valahova dumcsizni"-típusúra, hanem egy kézilabdameccsre, ahol ő is erősítette az egyik csapatot. Mivel szeretem a sportokat, azonnal igent mondtam, és elkezdtem készülődni a majd öt órával(!) később kezdődő meccsre.

Amikor legközelebb a gépre pillantottam, láttam, hogy villog a Skype ikonja: bejelentkezett Márk is. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy óriási kézilabda-rajongó, és éppen azon morfondírozott, hogy elmenjen-e az esti meccsre. Mivel Pesten nehezen tájékozódom, a GPS-em meg megadta magát, arra gondoltam, miért ne mehetnék el Márkkal Péterék mérkőzésére. Elmondtam neki, hogy megnézhetjük együtt a találkozót, de utána már nem fogok tudni beülni vele sehova. Beleegyezett, és pár órával később már ott is állt előttem. Nem tudom, hogy a pasik hogy vannak vele (mondjuk azt sem, hogy a többi csajnál ez hogy működik), de én az első pillanatban tudom, hogy ebből lehet-e valami avagy sem. Na, Márk az utóbbi kategóriába esett sajnos, az „avagy sembe”.

Természetesen nem vagyok szarfej, szóval adtam neki egy esélyt, hogy kibontakozhasson. Sajnos túl sok közös témánk nem volt, és még bűzlött is a hagymától. Ráadásul pont az a típusú ember, aki leszarja az intim szféra jelentését, és közvetlenül az arcodba dumál bűzös leheletével elátkozva a beszélgetést. Próbáltam néha egy kicsit hátrahőkölni, de olyan volt, mintha nyáron próbálnék meg hóembert építeni. Minden egyes lépésemnél ő is mindig tett egyet felém. Átfutott akkor az agyamon, hogy úgy nézünk ki, mint akik az érettségi bankettre próbálják a keringőt: egy lépés hátra, egy lépés előre. Csak, hogy én mindig hátraléptem! Ezt egy mosollyal nyugtáztam, mire Márk felbátorodott, és még közelebb jött hozzám. Ó ne, csak ezt ne!

Ekkor beugrott egy csodálatos ötlet: rágó! Elvonultam a büfébe venni egy csomaggal, miközben Márk a helyén maradt, és mikor visszaértem, látványosan kibontottam, és a számba pöccintettem egy erősen mentolos rágógumit. Lazán megkérdeztem, hogy „kérsz egy rágót?”, amire egyből jött a válasz: „ja nem, kösz!” Huhh, erről ennyit! Az oly' gondosan kitervelt elképzelésem azonnal zátonyra futott, és szomorúan konstatáltam, hogy marad a jó erős hagymaszag. (Egyébként nincsen bajom a hagymával, ha én is eszem belőle, meg nyilván ha álmaim pasija lihegne egyenesen az orromba, akkor sem zavarna.) De mivel egyikről sem beszélhettünk, maradt a szájon-át-veszem-a-levegőt effekt a meccs hátralevő hosszú negyven percében. Eközben megtaláltam Pétert  a játékosok között, aki egészen jól nézett ki. Ő nem hazudott a magasságával kapcsolatban (ja igen, mert Márk ebben füllentett vagy öt centimétert, ami már az elején nem tűnt valami szimpatikusnak), és a képek is egyeztek a külsejével. Alig vártam, hogy vége legyen az összecsapásnak és lerázhassam Márkot. Végre elhangzott a síp, nyert Péterék csapata, mi meg vonulhattunk ki az autóinkhoz.

Hiába mondtam Márknak, hogy nem érek rá, nyugodtan támasztotta a kocsim oldalát, és valami idióta dologról magyarázott. Észre sem vette, hogy mennyire untat, és már mindent kitaláltam, hogy elmenjen, de csak rendületlenül állt, és próbált vicces lenni. Úgy éreztem magam, mint amikor a húszas éveim elején hazaküldtem egy srácot szex után,  ő meg azt hitte, hogy viccelek, és ahelyett, hogy összeszedte volna a cókmókját, elkezdett ölelgetni. Ahogyan akkor is, most is tök kínos volt, de a tudtára kellett adnom, hogy nekem ez nem gyere be. Kellemetlen volt, de nem akartam egyikünk idejét sem húzni. Beültem a kocsiba és vártam, hátha Péterrel szerencsésebb leszek.

Az este hátralevő nagy részét a kocsiban töltöttük, mert Péter úgy gondolta, hogy nem fogok elmenni a meccsre, ezért nem is tett be az edzőcucc mellé vállalható ruhadarabot. Szóval ott feszengett előttem trenyában, de megnyugtattam, hogy abszolút megértem a dolgot (természetesen egyáltalán nem értettem meg, és tökre kiakadtam a párásítsuk-be-a-kocsi-ablakait projekten). A beszélgetés elég simán zajlott attól függetlenül, hogy neki is volt egy kicsi szájszaga (azt hiszem, erre elég allergiás vagyok), de legalább magas volt és izmos. Ez is valami...

Érdekfeszítő témáink ugyan nem voltak, de Márk után áldás volt Petivel traccsolni. Egy idő után megéheztünk, és az egyik mekiben kötöttünk ki, mondván: oda nem ciki tréningben menni (wtf?!) - vélekedett kedves udvarlóm. Azért azt nem árt tudni rólam, hogy évente maximum egyszer megyek mekibe, és akkor is mindig megfogadom, hogy többet ilyet nem teszek. Szerencsétlenül álltam a „segíthetek” sráccal szemben, és végül a szokásos nagy krumplinál maradtam. Péter kedves volt, figyelmes, de a gyorskajálda meg a susi nem volt rám jó hatással. Jó és persze minek szépíteni a dolgokat, egyszerűen nem jött be. Lelkileg keszekusza, nincsenek céljai az életben, sodródik az árral, és nagyon zűrös a családja. Amolyan barátnak és lelkizni nagyon jó, de pasinak már nem kéne típus. Nem mondtam el neki, hogy mit érzek, mert azon tűnődtem, lehet, hogy én vagyok túl válogatós. Úgy döntöttem, hogy fogok még vele találkozni.

Végre hazaértem! Összeroskadva ültem a kanapén, botrány rosszul éreztem magam. Kimerült voltam, kifacsart és szinte már ahhoz is alig volt erőm, hogy kivegyem a bort a hűtőből. Na jó, azért ezt tudtam abszolválni...