horoszkóp

Szívem választottja 2 óra múlva visszaadta a gyűrűt

2012.11.17. 15:20

Gergő a következőt írta saját leveléről annak bevezetőjében: „talán segíthet pár embernek, akik abban a szituációban vannak, amiben én voltam akkor. A felépülés ezután nem is volt annyira nehéz, maga a rossz kapcsolat, és a sok megaláztatás mélyebb sebeket okozott, mint maga a szakítás. Azóta volt már több kapcsolatom, amikben viszont már az új fejemmel gondolkodtam, és állíthatom, hogy ezekből sokkal jobban, és főleg sokkal hamarabb jöttem ki, mint a megelőzőekből.

Igen, Gergő egy olyan kapcsolatáról írt nekünk, amelyekből sokkal hamarabb ki kellett volna lépnie, mint ahogy azt tette, hiszen ez nemcsak a nőkkel, hanem a férfiakkal is előfordul - legfeljebb kevésbé hajlamosak bevallani az ilyesmit. Egyik olvasói levél bevezetőjéből sem hagyjuk ki a Randiblog email-címét, úgyhogy következzen ez most is: ha ön is elmesélné saját történetét, vagy hozzászólna, ide kattintson a címért!

A történet szempontjából lényegtelen, de 35 éves, kétdiplomás fiú vagyok, egy szuper helyen dolgozom, és egy boldog kapcsolatban élek, sportolok, van hobbim, és úgy összességében tök kerek az életem. De mindehhez kellettek azok a történések, amik alább olvashatók.

Tipikusan az a pasi vagyok, aki képes beáldozni magát és az életét egy kapcsolatért. Három hosszú kapcsolatom volt, és mindegyik azért tartott ki, mert azt gondoltam, ha én adok, és ha én alkalmazkodom, akkor ez majd viszonzásra talál. Aki elhiszi a nagy lovagi jelmondatot: bánj úgy másokkal, mint ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak! Ezt ma egész másképp gondolom, és bár fontos az alkalmazkodóképesség, a közös irány sokkal fontosabb. Volt olyan is, amikor én tudtam, hogy nem ő az igazi, mégsem léptem ki, mert azt tartottam, tartozom neki és magamnak azzal, hogy mindent megteszek a boldogságért, és persze a másik oldal, amikor én akartam nagyon, és a másik fél nem. Ekkor pedig elhittem, ha bizonyítok és odateszem magam, akkor majd biztos, hogy ő is! Na ez bullshit!

A legnagyobbat az utolsó hosszabb kapcsolat kapcsán zuhantam arcra, ráadásul saját magam másztam fel olyan magasra, amilyenre csak tudtam. Mert persze azt érzi az ember, hogy a másiknak nem ő az a nagy valaki, de nem hiszi el, mert hiszen hogyan is hihetné el? Szerelmes!

Ebben az utolsó nagy esésben közrejátszott az is, hogy mire eljutottunk addig, hogy enyém lett a lány, elképesztő energiákat fordítottam rá, így nem akartam elhinni, hogy miután sikerült, 1 percig sem voltunk boldogok.

Majdnem pontosan egy évig udvaroltam neki hosszas, regénybe illő módon (szenvedtem is rendesen), végül hősnek éreztem magam, mert elértem, amit akartam, a kitartó munka meghozta gyümölcsét, van igazság a földön, az igazhitűek elnyerik jutalmukat, bla bla... Sajnos viszont amikor kinyitottam azt a bizonyos kincsesládát, csak egy sekélyes, felszínes valakit találtam, aki bár kétség kívül a lehető legvonzóbb csomagolásban volt, és erre ügyelt is (tán mert más nem volt, ami feltűnő) intellektuálisan nem az én szintem és világom. Igen, ezt hamarabb is megláthattam volna, de annyira akartam, hogy egy kicsit sem érdekelt. Pedig már itt szakítanom kellett volna.

Ennek ellenére nem akartam hinni saját magamnak, meg ugye menő egy álomszép nővel vagizni. Nem lehet az, hogy akiért ennyit dolgoztam mégsem életem álma. Így jutottunk el egy lánykéréshez! Ott az egész család, mindenki boldog, csak szívem választottja nem, de végül igent mondott, hogy aztán még magasabbról ejthessen arcra, és 2 óra múlva visszaadta a gyűrűt. A második pont a kötelező szakításra, de persze nem (ezzztahülyét)...

Aztán jött a következő ötlet, ő menni akar, karriert akar, irány Budapest, költözünk. Minden idegszálam ellenkezett, de meghoztam életem döntését, hátrahagyva imádott munkahelyemet, kiterjedt baráti körömet, csodálatos városomat, és amúgy cakk-pakk az életemet, költöztünk. Na itt is szakíthattam volna, de speciel ez a döntés nem jött ki rosszul. De azért kellett volna.

Ekkortájt derült ki, valójában mi az a valódi ok, amiért nem én voltam az igazi. Persze, hogy a pénz! Nem kerestem rosszabbul, mint ő, de sokkal jobban sem, és számára az igazi férfi a családfenntartó. Ez némiképp ellentmondásos, mert emellett ő a tipikus karrierista nő, akinek az egzisztenciális előrejutás nagyon sokat jelent. Párkapcsolati téren is, hiszen azóta szerzett magának egy tehetős pasit, bár 20 évvel idősebb nála, de ez ugye kit érdekel. Így legalább nekem sem savanyú a szőlő. Bár amúgy sem, de ezt majd a végére, mert oda való a happy end... Én még mindig abban hittem, hogy azzal, ha mindent megteszek érte, egy idő után elhiszi, nincs nálam rendesebb pasi a világon, és rendeződnek a dolgok. De nem. Sőt kiéleződtek.

Ekkor már elképesztő mennyiségűt veszekedtünk, mert ő azt a nem túl humánus módját választotta a magától való elidegenítésnek, hogy ott kötött belém ahol tudott, és ott alázott meg, ahol tudott. Mert annyi természetesen nem volt benne, hogy ő mondja ki a teljesen nyilvánvaló dolgokat, és dobjon ki a francba. Egyébként magam sem értem, hogy miért... Én meg ugye, mint rendes papucs, ha nem is hallgattam, ha nem is hagytam magam elnyomni, vele maradtam. Aztán kezdtünk nagyon eltávolodni. Én a hobbimnak kezdtem élni, ő meg fene tudja minek, jött az egymásnak háttal alvás időszaka, az alig kommunikáció időszaka. És ekkor, amikor egy kis belső csend lett az életemben, kezdtem el gondolkodni, vajon érdemes-e valami olyan miatt áldozni be magam és a boldogságom, ami csak az én fejemben létezik, amiben csak én hiszek, amit csak én akarok.

És ekkor megértettem, hogy a válasz határozottan NEM! Ezt semmi és senki nem éri meg, hisz egy párkapcsolat arról szól, hogy kölcsönösen ugyanazt vagy hasonlót akarjunk, hogy a párunk olyan ember legyen, akire felnézünk, és aki ránk is felnéz, és olyan, amilyet magunk mellé szeretnénk. Ő nem volt ilyen, csak én szerettem volna, hogy ilyen legyen. Eltartott két évig. Sok mély sebet szereztem, de eljutottam ezáltal ahhoz, hogy ne féljek tenni magamért. Azóta tudom, azzal, ha időben, szakítok, nem csak magamnak, hanem a másiknak is szívességet teszek. Persze ehhez erő kell, de ha ezt az ember megérti, akkor nem is olyan nehéz.

Egy nap aztán kibéreltem egy lakást, és egy hangos szó nélkül elköltöztem. Egy ideig bennem volt, hogy elmondok neki minden sérelmet, és a fejére öntöm, milyen ember is ő, de tulajdonképpen akár meg is köszönhetem neki, mert általa sokkal okosabb és bátrabb vagyok. Ez éppen ma két éve történt...

És mi a happy end?  Azóta arra is rájöttem, hogy a másik bullshit az ellentétek vonzzák egymást szállóige. Azóta megismertem a mostani menyasszonyom, akivel mindaz, aminek egy kapcsolatban jónak kell lennie, jó. Aki ugyanolyan, mint én, így az első perctől ismerjük egymást, mint saját magunkat, és aki mellett megtudhattam, hogy a kompromisszumokra sokkal kevesebb szükség van, ha jól választunk. Magunk megalázása, és a másik miatt való szenvedés semmilyen körülmények közt nem elfogadható!

Az új lovagi jelmondat? Légy, olyan amilyen vagy, és akkor olyan párt találsz, aki téged szeretne maga mellé!