horoszkóp

A luxust én fizetem, de ő nagyobb áldozatot hoz

2012.12.06. 16:06

A hétvégén három apró történetet prezentáltunk egy posztban a pénz és a szerelem viszonyáról. Több olvasónk is írt erre nekünk reakcióként emailt, és ezek közül kettőből idézünk alább. Az első levél írójának álneve legyen Miklós. Ő azt mondja, kb. 13-szor annyit keres, mint a barátnője, aki pedig már önmaga is az átlag feletti jövedelemmel rendelkezik. Miklós megírta nekünk, őnáluk hogyan rendeződtek az anyagi ügyek, de második levélírónk, Vilma nem volt ilyen szerencsés. Náluk ő volt a jobban kereső fél, de a kezdeti problémák után nemhogy megoldást nem sikerült találni, a dolog csak egyre rosszabbodott. Ha van kedve bekapcsolódni a témába, nagyon örülnénk, ha megírná saját történetét: bármikor rendelkezésére áll a Randiblog email-címe, ahol folyamatosan várjuk az üzeneteket.

Miklós

Nálunk relatív nagy, kb. 13-szoros a jövedelemkülönbség van a kapcsolatban, pedig barátnőm gyógyszerkutatóként jelentősen a magyar átlagfizetés felett keres.

Kezdetben a problémát az ő részéről az okozta, hogy egy, az övénél társadalmilag aktívabb, hobbikkal tarkított és utazásokkal teli életet kellett volna neki is elkezdenie finanszírozni, vagy engem kellett volna rávennie arra, hogy változtassak az érdeklődési körömön. Az én részemről az jelentett gondot, hogy megtaláljam a támogatásnak azt az egyensúlyát, ami nem rombolja az önértékelését, és inkább inspirálja a fejlődésre. Ez komoly gond, mert egy rossz döntés teljesen meghatározza a kapcsolatot, és komolyan veszélyezteti az egyenrangúságot. Egyenlőtlen helyzetben pedig nagyon nehéz a másikra valós társként tekinteni.

Ez több veszekedéshez vezetett. Végül úgy alakítottuk, hogy a mindennapi életünket (lakás, rezsi, éttermek, szórakozás) kihozzuk körülbelül az ő fizetése kétszereséből, vagyis mintha ő is, én is, ugyanazon a színvonalon élnénk. A komolyabb tételeket, mint hajó, utazások, kocsik, azt én fizetem. Természetesen alakult így, és aranyaihoz képest ő még mindig nagyobb áldozatot hoz.

Így, hogy az együttlét, a kapcsolat emberi oldala többet számít, mint az anyagi, egyikőnkben sincs keserű szájíz, és kiegyensúlyozottan, problémák nélkül, valós társként tudunk együtt élni. Ha esetleg megszakadna a kapcsolat, akkor sem ébredne bennem semmi bánat az eltelt évek miatt.

Vilma

Először írok nektek, amire az késztetett, hogy életem egyik legbicskanyitogatóbb esete történt meg velem a témában.

Szeretném előrebocsátani, hogy egy szerény anyagi körülmények közt élő családból származom, sőt, voltam már nagyon szegény, zacskós levesen élő diák is. Első generációs értelmiségi vagyok a famíliában, mindenemért, amim van, megküzdöttem. Tudom, milyen nagyon csóringernek lenni, de ez nem ad mindenre felmentést.

Pár éve egy társkeresőn ismertem meg egy korombeli, megnyilvánulásai alapján ugyanolyan komoly gondolkodásúnak tűnő srácot. Találkoztunk, legnagyobb meglepetésemre a pozitív benyomások csak erősödtek. Jópár randi után összejöttünk, pár hónap múlva összeköltöztünk. Az összeköltözés után két héttel felmondott, mert a főnöke bérrel tartozott és 14 órákat dolgoztatta naponta (legalábbis én így tudtam, és akkor még nem volt okom kételkedni...). Ezzel nem volt gond, megbeszéltük, hogy nekünk is jobb így, nem lesz idegeskedés, majd keres másik munkahelyet, addig segítem (magyarán eltartom). Három hónap után, amikor még mindig semmi nem történt a beadott önéletrajzai ellenére, szereztem neki egy félállást, aminek örült, hisz látványosan rosszulesett neki, hogy rám van utalva. Nem a szakmájában ugyan, de kereshetett vele.

Egy nap felhívott a tulaj, aki a félállást adta, hogy a második munkanap óta nem jön be az emberem, tudok-e róla? A telefonja pedig ki van kapcsolva. Majdnem szívrohamot kaptam, elvégre én ajánlottam azt a senkiházit. Este a szokásos módon otthon találtam, kérdeztem, mi volt a melóban? Erre fapofával azt válaszolta, hogy minden rendben ment. És apropó, vegyek már fel egy kisebb kölcsönt, mert a telefonszámla hátraléka elég nagyra nőtt, természetesen ő fogja fizetni a részleteket, de gyorsan kéne a pénz, és a bank nekem úgyis ad. Na itt akadt ki a mérő, ordítva rúgtam ki a lakásból. A történet utóélete, hogy az idejét munka helyett egy nővel töltötte, aki bizony felvette neki a „kis” hitelt, amit persze fel is élt, majd lelécelt.

Ezek után csoda, ha egyre nagyobb falat építek magam köré? Szerintem nem. A bizalmatlanságomat pedig sokan nagyképűségnek veszik, ami totális hiba. Mindössze sokkal több időre van szükségem a bizalomhoz. A szó szerinti tanulópénz megfizetése ezt teszi az emberrel, főleg, ha érzékenyebb típus. Egyre többször hallok az enyémhez hasonló sztorikat mindkét nemből. Nem ritka az sem, hogy valaki eltartja a párját, míg munkát talál, az pedig úgy hálálja meg, amikor már zsíros állása van, hogy lefekszik az első szembe jövő kolleginával. Elfelejtve azt, hogy az otthon rá váró párja nélkül ennie sem lett volna mit!

Szóval jóval többről van itt szó, mint a pénz. Egy életre megnyomoríthat lelkileg az effajta játék, ami meglátásom szerint egyre durvul. Plusz itt is igaz, hogy semmi sem csak fekete-fehér.