horoszkóp

Lerázótrükk, ha a férfi rossz randi után is nyomul

2013.01.28. 14:59

Kaptunk egy csupa kérdéssel kezdődő olvasói levelet valakitől, akinek a Karola álnevet adtuk. „Miért hitte azt, hogy kölcsönös a vonzalom? Valójában mit akart tőlem? miért nyomul így valaki, ha egyszer nem kap vissza egy pozitív jelet sem? Vagy elég az ilyennek, ha az ember egyáltalán szóba áll vele?” - ezeket a kérdéseket tette fel Karola, aztán persze azt is leírta, hogy kiről van szó. Igen, megint egy olyan randit mesél el egy olvasónk, ami szép lassan rémálomba fordult, ráadásul úgy, hogy a férfi mintha direkt nem vett volna róla tudomást, hogy Karola enyhén szólva nincs elragadtatva tőle.

Az illető még a második kínos találka után is olyan sokáig próbált nyomulni, hogy Karolának csak egy trükk segítségével sikerült a lovagot lepattintania. Azt mondja, talán túl sok krimit néz, de neki a lánykereskedelem is megfordult a fejében az alábbi sztori kapcsán. Ha ön tudja a választ valamelyik kérdésre, vagy hozzászólna, vagy saját történetet mesélne el szívesen, kérjük, írjon a Randiblog email-címére!

Adott egy fiatalos, jóképű, jól szituált harmincas férfi. Kicsit fura ugyan a beszéde, még nem egészen pösze, de nem teljesen tiszta. Nem mondanám zavarónak, ám az ember utólag minden negatívumot összegyűjt az amúgy is mellőzni kívánt férfiról. Úgy indult az egész, hogy két külön helyszínen vártunk egymásra - az interneten megbeszéltük, hogy találkozunk X téren, erre ő az Y utcában várt engem. Megmagyarázta, hogy ő biz' megírta nekem, én emlékszem rosszul - és én utaztam oda őhozzá. Nem baj, benyeltem. Végtére is kellemes csalódás volt elsőre, mert tényleg jól nézett ki, kedves és előzékeny volt.

Végig mosolygott, tudott mit kérdezni - persze semmi konkrétumot. Az volt ugyanis a mániája, hogy semmi olyasmiről ne essen szó, hogy ki hol dolgozik, milyen autója van, hány éves egészen pontosan, estébé. Csak nagy vonalakban... Valakivel ugyanis már bejött neki ez a módszer, és először szépen beleszerettek egymás lelkébe az adott hölgyikével. Ez egy romantikus amerikai filmben nagyon megkapó lenne, hiszen ez egy olyan emberre vall, aki nem akar a külsőségek alapján ítélni. Nem biztos, hogy csak és kizárólag tőle függ, mit ér el az életben, s attól még lehet jóra való, szerethető ember. Ám ennél a férfinél, nevezzük Károlynak (merthogy ő egyébként álnevet is használt és alig akarta elárulni a valódi keresztnevét), valami nem stimmelt. Ismétlem, lehet, én vagyok túl gyanakvó, de minthogy ez nem egy szappanopera, hanem az élet, én nem fogok csak úgy megbízni egy vadidegenben. Nem hagyatkozom rá úgy, hogy nem tudok róla semmi konkrétumot, mert minden második mondatában van valami homály.

No mindegy is, túl voltunk az első randin, gondoltam, ez is megvolt, hurrá. Ezután Károly sokáig ostromolt, s végül is egy hónap telt el, mire újra találkoztunk. Addig volt, hogy nem vettem fel a telefont, mert hirtelen nem tudtam mit mondani, és volt, hogy hárítottam. Utólag nem tudom, miért nem mertem neki azt mondani, hogy nem szeretnék vele találkozni. Azt sem tudom, miért adtam be mégis a derekam.

Egy plázánál találkoztunk, a kabátomat betettem a kocsijába - ami nem illett a képbe, azok alapján a homályos dolgok alapján, amiket mesélt magáról, illetve amiket sikerült kihúznom belőle. Természetesen attól még, hogy Károly - állítása szerint - elég jó helyen dolgozott, nem törvényszerű, hogy össze tud spórolni egy jó autóra anélkül, hogy hitelt kéne felvennie. A mai világban, ugyebár...

Jó sokat sétáltunk, mire elértük a Duna partját. Ott aztán elkezdett tapadni. Ölelgetett, állandóan megpróbált megcsókolni, belelihegett az arcomba. Úgy viselkedett, mintha már jó rég együtt lennénk és épp egy évfordulós randin egymás karjaiban csodálnánk a kilátást. A mai napig nem tudom, miért hitte, hogyan érezhette azt, hogy ő is épp annyira szimpatikus nekem, mint én neki? Lehetséges az ilyesmi, megtapasztaltam, milyen már a második randin egymás derekát átkarolva sétálni és csókolózni. Nem mondom, hogy ilyen nem létezik, no de ha én valakihez vonzódom, ez az érzés azonban nem kölcsönös, akkor nem jut eszembe a száját stírölni és várni a megfelelő alkalmat, mikor az illető véletlen felém fordul, hogy majd jól lecsapjak rá. Alig akart elengedni és csak nagy nehézségek árán tudtam elszabadulni tőle. Ráadásul még vissza kellett sétálnom vele a kabátomért. Igen, tudom, meg kellett volna mondanom a szemébe, hogy mit érzek - illetve, hogy mit nem érzek. Bár az az érzésem, nem hagyta volna annyiban. Ő ilyen típusnak tűnt... hiszen miért nem egyértelmű, hogy sosem érek rá, alig tud elérni telefonon, és amikor találkozunk, azt sem tudom, hogyan húzódjak tőle minél messzebb?

A második találkozó után is rengeteget hívott, írt. Aztán elmaradozott és én kezdtem örülni. Néhány havonta egyszer előkerült, például akkor, amikor újdonsült párommal - aki akkor már nem volt annyira újonc - épp szórakozni indultunk. Csörgött a telefonom, nem vettem fel - gondosan megőriztem a számát - mindegyiket, amiről valaha is próbálkozott. Elmeséltem páromnak, mi történt, ő meg azt javasolta, ha újra hív, mondjam meg nyíltan, hogy már nem szeretném vele tartani a kapcsolatot. Nem akartam várni, úgyhogy elhatároztuk, hogy visszahívjuk őt és párom a telefon új tulajdonosaként mutatkozik be. Bevált, nem hívott többet.

Azóta, ha véletlenül eszembe jut, még mindig töprengek: egy felnőtt férfi, aki elméletileg túl kell legyen már néhány kapcsolaton és valószínűleg nem barlangban él, hogyan képes ennyire átverni saját magát? Mi lehetett a titkolózás hátterében? Tényleg ennyire szentimentális, és ha meglett volna a lelki kapocs, belementem volna a játékba?

Vagy ez nem is ennyire bonyolult?

Már sosem tudom meg, de azért köszönöm, most boldog vagyok - enélkül is.