horoszkóp

3 rossz kapcsolat, ahol a nő viseli a nadrágot

2013.01.30. 19:31

Ezt csak a pipogya férfiak engedik meg, de sajnos van belőlük bőven” - „Nyugdíjas” aláírással mindössze ennyit fűzött hozzá egyik olvasónk ahhoz a poszthoz, amelyik azokról a kapcsolatokról szólt, amikben a nők viselik a nadrágot. A témával kapcsolatban jó sok levél érkezett (ezúton is köszönjük mindenkinek!), volt, aki úgy vélte hogy az a legérdekesebb az egészben, hogy „milyen elrémisztően hangzik ez a cikk így leírva, és ha megfordítod benne a szereplőket, akkor meg teljesen hétköznapi. Nem gondolom azt, hogy ha egy nő csinálja ezt, az jó. Egyáltalán nem jó, bármelyik is csinálja. Csak arra az álszentségre szeretnék rávilágítani, hogy az, ha egy nő így viselkedik, az már újságcikket érdemel, ha meg egy fickó, az senkinek fel sem tűnik.

Mások saját kapcsolatukat írták le hozzászólásképpen, alább a három legérdekesebb ilyen levelet idézzük. Az első kettő egy-egy hölgytől származik, a harmadik pedig egy férfitól, de az a közös a háromban, hogy egyik levélíró sem boldog abban a felállásban, amiben él. Így vagy úgy, de mindhárman szenvednek attól, hogy kapcsolatukban a nő viseli a nadrágot. Kommentelni továbbra sem lehet a Randiblogon, öntől is levélben várjuk hozzászólását, gondolatait, vagy akár saját történetét, ha van mondandója, kérjük, írjon a Randiblog email-címére!

Nati

Sajnálatomra a felsorakoztatott szempontok alapján magamra kellett, hogy ismerjek, a fizetéseink eltérő nagyságától kezdve, a lakás stílusának kialakításán, a nyaralási úti célokon, a szexuális szokásokon át az intéznivalókig és a döntések meghozataláig. Kapcsolatunk 12 éve tart, én 29 éves vagyok, párom 33, gyermekeink nincsenek - nem hiába. Páromnak nem volt az édesapja jelen, amikor felnőtt, így véleményem szerint soha nem volt igazan lehetősége elsajátítani az olyasfajta viselkedésformákat, amelyeket a szülőktől és azok egymáshoz való viszonyulása által tanulunk el (ő eseteben apa-fiú, apa-anya kapcsolat). Jómagam egy olyan családból származom, ahol az anya néhol túlzásokba átcsapó kezdeményezőkedve és az apa félig önkéntes, félig közönyös háttérbe szorulás jellemző, így sikeresen tanulhattam volna el a modern női szerepvállalást saját családom meghittségében. Jól fogalmazok: „tanulhattam volna”, habár nem hiszem, hogy ez teljes mertekben sikerült, egy érdekes oknál fogva sem: nem vagyok rá alkalmas.

Személyiségem és dominanciára való csekély vágyam és hajlamom nem tenne alkalmassá a nadrág viselésére, annak a nadrágnak a viselésére, amelyet mégis viselek, önkéntesen, és mégis akaratlanul. Véleményem szerint a mindkettőnk által otthonról hozott viselkedési minták és saját kapcsolatunkban külső tényezők által szerencsétlenül, de nem véletlenül (?) kialakult szerepkörök által olyan helyzetbe kerültünk, melyek nem biztos, hogy valóban minket jellemeznek. Nem szívesen vagyok elsődleges pénzkereső, fő ügyintéző, döntéshozó, sem az, aki nemet mond a szexre. Mennyivel ideálisabb lenne az a helyzet, ahol ő felvehetne a nadrágját és én visszakaphatnám a régmúlt fodros szoknyámat.

Nóri

Sajnos a mi házasságunkban is ez a probléma. Annyi különbséggel, hogy én nem akartam ezt felvállalni, és egyáltalán nem is jó nekem ez az érzés.

De sajnos a 15 év alatt hiába próbáltam a férjemet ösztönözni, mindig nekem kellett igyekezni, ha előrébb akartunk lépni.

Tehát igaz az, hogy én keresek többet, így én tudom, hogy mire lehet megengedni a költekezést és mire nem.

A döntés is az enyém, hiába nem akarom. Mindenre az a válasz, „te tudod, hogy mit engedhetünk meg”. Ez vonatkozik a rezsitől, a bevásárláson keresztül az ajándékozásokig, az építkezésekig, felújításokig, vagy a nyaralásig.

Ami nem jellemző a házasságunkra, az az, hogy ha kiakadok, és mondom a magamét, én kérem a bocsánatot is... csak nem tudom, hogy miért. Társaságban sem vagyok vele lenéző, mert az rontana a helyzeten.

De nagyon sokat vívódom magamban ezek miatt. 15 éve van egy 24 órás munkahelyem, és minden, ami az életünkkel kapcsolatos, azon csak én gondolkodom. Belefáradtam és kiégtem.

Jó ember a férjem, nem iszik, nem dohányzik, de sajnos 35 éves koromra kellett rájönnöm, hogy ez a probléma ott fordul elő, ahol a férfi fél a felelősségvállalástól, és ráhagy mindent a feleségére.

Ha valami meg nem oké, akkor tudja azt mondani, hogy „te akartad”.

Norbi

Sajnos a mi kapcsolatunk is hasonló, leginkább a keresetünk közötti különbségek miatt. A barátnőmet 3 éve ismertem meg. Én frissdiplomásként dolgoztam, viszonylag jó bérért, ő akkoriban végzett. Az elején egy teljesen normális pár voltunk, a férfi-női szerep szerint viselkedtünk. Ő otthon főzött, takarítgatott, én pedig meghívtam moziba, vacsorázni, vettem neki apróságokat, elvittem kocsival, ahova kérte, stb.

A problémák akkor kezdődtek, mikor ő elkezdett dolgozni, és hihetetlen ütemben, alig két év alatt került vezető pozícióba a cégnél, ahol dolgozott. Mondanom se kell, a fizetése majdnem a háromszorosa lett az enyémnek, és a mozi, apró ajándékok már hirtelen nem voltak elegek. Én nem tudtam megengedni azt az életstílust, amit ő, ezért, bár én egy szóval sem kértem, elkezdett nekem fizetni dolgokat. Ilyen volt például, hogy hirtelen felindulásból kiugrottunk Párizsba a hétvégére, beíratta magunkat valami méregdrága pénzügyi továbbképzésre, amire szerintem egyikünk sem vágyott, dehát megtehette.

Mivel mindezt ő fizette, lassan úgy éreztette velem, hogy nekem ezt vissza kell fizetnem, még ha nem is pénzben. Ezek után én lettem az, aki otthon vacsorával várta, takarítottam, sőt, nem egyszer reggel egy listát nyomott a kezembe, rajta az aznapi teendőimmel, attól függetlenül, hogy mind a ketten körülbelül reggel 9-től délután 6-ig dolgoztunk. Teljesen lekezelően beszél velem, a saját szülei előtt is hülyének állít be, a barátnőivel pedig a szemem előtt csinálnak belőlem viccet, hogy én még egy középiskolás lányt se tudnék eltartani.

Szex az jóformán már nincs, esetleg nekem kötelességem neki örömet okozni, de viszonzásként már nem kapok semmit. Igazándiból teljesen biztos vagyok benne, hogy van valakije. Szívem szerint szakítanék vele, de jelenleg nem engedhetem meg magamnak, hogy egyedül lakjak, abból meg már kinőttem, hogy haverokkal bútorozzak össze. Addig semmiképp sem hagyom el, míg nem tudok magam megengedni egy albérletet. Bár szerintem már egyikünk sem boldog a kapcsolatban, csak kihasználjuk a másikat. Nekem van fedél a fejem felett, neki meg van egy kis csicskása, aki csettintésre ugrik.