„Már régóta olvasom a blogot, nagyon tanulságosak az olvasói levelekből szerkesztett bejegyzések. Én is ezekre szeretnék reflektálni, leginkább az utóbbi bejegyzésekre, különösen azokra, amelyekben az író azon kesereg, nincsenek normális nők/férfiak.” Igen, ma megint egy olvasói levél kerül sorra, ennek az írója Andrea, és ő 7 gondolatot tesz hozzá a Randiblogban már régóta folydogáló diskurzushoz. Van, amikor elemez, van amikor tanácsot ad, de sosem várja el, hogy mindenki egyet értsen vele: „az általam leírt vélemény elég sarkos, nem optimista, és vélhetőleg sok vitát generál. Viszont jó sok élettapasztalat van mögötte. Nem vagyok pszichológus és párkapcsolatban élek, egyébként harminc éves elmúltam” – teszi még hozzá Andrea. Olvassa el ön is, amit írt, aztán ha hozzátenne valamit, küldjön üzenetet a Randiblog email-címére!

„1. Többen (férfiak/nők is) úgy kezdték a levelüket, hogy felsorolták, milyen jó kondíciókkal rendelkeznek (vonzó külső, tisztességes szellemi képességek, jó végzettség, rendezett anyagiak), mégsem találnak párt. Persze, hogy nem, mert a két dolog között ok-okozati összefüggés van! Minél inkább kiemelkedik valaki az átlagból, annál nehezebb dolga van. A nagy számok törvénye alapján több átlagos embert hoz elé a sors, mit kiemelkedőt, és ebbe van kódolva a probléma. Az egyébként igen szimpatikus levélírók beleesnek abba a hibába, hogy saját magukról mintázzák a „normát”, azt hiszik, ők képviselik azt, ami „normális”, de tévednek. Ha a felsorolt tulajdonságaik igazak (és mért ne lennének azok) akkor ők a magyar átlagot jóval túlszárnyalják.

A legtöbb ember véghetetlenül középszerű, és ez egy optimista vélemény. Szemléletes, ám kissé sarkított példával élve: a valóságshow-néző, tizenöt centis műkörmű nőszemély hamar megtalálja a maga foltját, a valóságshow-néző, IQ-negatív konditermi rémet. Ők az átlag – nem is keseregnek a Randiblog hasábjain, hogy egyedül vannak. Nem csoda, hogy a levélírók ilyen nehezen találnak valakit. Nincs jobb recept, mint fáradhatatlanul keresni a tűt a szalmakazalban, és szembenézni az egyedülléttel, mint potenciális végkifejlettel.

2. Meglep, hogy még értelmesnek tűnő nők is úgy fogalmaznak, hogy várják a „herceget a fehér lovon”. Ez a Walt Disney munkásságának köszönhetően egyetemessé vált toposz szerintem már rengeteg kárt okozott, ideje lenne leszámolni vele. Hercegek nincsenek, felesleges rájuk várni. Szerencsére ilyen illúzióim a férfiakkal kapcsolatban sosem voltak, de jóindulatú ember lévén sajnos szavaztam bizalmat olyan ember(ek)nek, akiknek nem kellett volna. Leszűrt tanulságom a következő. Felejtsünk el olyan széplelkű civilizációs ártalmakat, mint az ártatlanság vélelme. A férfiakkal való kapcsolatot sztálini alapokra kell helyezni, azaz be kell vezetni a bűnösség (megdönthető) vélelmét. Ellenkező bizonyításig fel kell tételezni, hogy minden férfi szarházi gennyláda, aki a nőket (fizikailag, lelkileg, anyagilag, szexuálisan) kihasználni és bántani akarja, és ha erre esélyt kap, gondolkodás nélkül meg is teszi. Rajta, uraim, tessék bebizonyítani az ellenkezőjét. Nem lehetetlen.

3. Sajnos bennem igen lesújtó kép alakult ki a (magyar) férfiakról, bár szerencsére korántsem hozott össze balsorsom olyan mennyiséggel, amely reprezentatív mintát alkotna. Biztos vagyok benne, hogy az ellenkező nem szempontjából nézve a nők sem jobbak a Deákné vásznánál. Egy rövid válogatás azért álljon itt az általam megismert férfiakra releváns jelzőkből: műveletlen, képzetlen, igénytelen, felvágós, pénzéhes, zsugori, középszerű, gyáva, irigy, lelki sérült, elkényeztetett, lusta. Nem gondolnám egyébként, hogy a külföldi férfiak egy fokkal is jobbak lennének.

A siralmas (ám empirikus úton kialakított) véleménynek az oka feltehetőleg a mintavételben rejlik, és demográfiai jellegű: én késő húszas, korai harmincas éveimben kerestem párt. Azonban az épkézláb férfiak ennél hamarabb elkelnek, lecsapnak rájuk azok a szemfüles nők, akiknek a preferencia-sorrendjében a férfiak előrébb álltak, mint pl. a tanulás vagy a munka. Így kb. 30 éves kor felett a férfiakból már szinte csak a selejt marad (illetve a nőcsábászok, de szerencsére valahogy nekem ők kimaradtak). Ez nem a saját gondolatom, akinek van (sok) ideje, olvassa el ezt az angol nyelvű cikket.

4. Az internetes ismerkedéssel való próbálkozásaim során lett világos számomra, hogy a magyar (férfi)népességből mennyire hiányzik azon társadalmi normák betartása, amelyekről addig azt hittem, mindenki számára alapvetőek. Például egy levélre válaszolunk; udvariasan megírjuk, ha valaki nem szimpatikus; személyesen soha nem látott embernek (bemutatkozó!!!) levélben nem teszünk durva szexuális ajánlatot (remélhetőleg persze később se, de eddig sosem fajultak a dolgok szerencsére) és így tovább. Lássuk be, a legtöbb (interneten ismerkedő) embernek nincs gyerekszobája. Szóval miattuk kár keseregni.

5. Rendkívül káros az a mentalitás a társadalomban, ami a párban létet tekinti a normának, az egyedüllétet pedig devianciának. Ez a „mindenáron párkapcsolat” össztársadalmi sulykolása szerintem legalább részben felelős a sok párkapcsolati kudarcért, válásért, de legalábbis sok boldogtalanságért. Ennek a nyomásnak igen nehéz ellenállni, rengetegen ragadhatnak bent rossz kapcsolatban, mert inkább felvállalják a normakövető boldogtalanságot, mint a „deviáns” egyedüllétet. (És emiatt érzik vadidegenek magukat feljogosítva arra, hogy – akár jószándékkal is – az egyedülálló, és emiatt nem „normális” emberek életébe beleszóljanak, horribile dictu, próbáljanak számukra, megkérdezésük nélkül párt találni. Megtörtént esetre utalok természetesen.)

6. Rengetegen félnek az egyedülléttől, ez a másik faktor, ami indokolhatja a rengeteg rossz kapcsolat fennálltát. Ha van azonban valami, amit megtanultam a próbálkozásaim során: százszor jobb egyedül, mint egy rossz kapcsolatban. Ha sajnos csak olyan típusú férfival hoz össze balsorsom, akire őszintén csak azt tudom mondani: „köszönöm, akkor inkább tartok macskát”, akkor a macska is jobb megoldás. Minimális törődésért cserébe egy macska is szeret annyira, mint egy átlag férfi, különösen az, aki a fent leírt személyiségjegyeket hordozza. Sőt, tisztább, és kevesebbet kell utána takarítani.

7. Meg kell érteni az okokat és szembe kell nézni a félelmekkel. Szerintem nálam két dolog hozta meg az áttörést. Először is (részben a fent hivatkozott cikk hatására) megvilágosodott számomra, hogy egyrészt objektív, rajtam jórészt kívül álló okok miatt vagyok egyedül, másrészt pedig olyan döntések miatt, amelyeknek vagy felismertem hibás voltát, és emiatt nem hoznám meg mégegyszer, vagy pedig hosszú távon helyesnek bizonyultak.

Másodsorban elgondoltam a legrosszabb eshetőséget, ami velem történhet, azt, hogy életem végéig egyedül maradok, és soha sem lesznek gyerekeim. Amikor ezekkel szembenéztem, és rájöttem, hogy ezt is el tudom fogadni: bár nem ez a célom, ha úgy alakul, ezen is úton is méltósággal végig tudok menni, egyedül is fogok tudni kiegyensúlyozott, produktív, jó életet élni, akkor valami helyrebillent. A véletlen úgy hozta (nem látok itt semmilyen ok-okozati összefüggést), hogy ez után a felismerés után kb. egy éven belül szögre is akaszthattam a szingligúnyát, amit egyáltalán nem sajnálok – viszont nagyon örülök, hogy rengeteget tanulhattam magamról, és élhettem a magam életét, amíg (években mérhető ideig) egyedül voltam.”