Többen is írtak arra a posztra reagálva, amelyben az exek legidegesítőbb szokásait tárgyaltuk. A beérkezett levelek közül hármat választottunk ki, mindhármat hölgyek írták, de közülük az első, Ivett nem a saját exére panaszkodik, hanem barátjáéra – nyilván ön is egyetért majd azzal, hogy van mire. De nem volt könnyű helyzetben a szakítás után Gizella és a kicsit hosszabban író Pálma sem (kell mondani, hogy ezek álnevek?), akiknek a történetében az is egy közös vonás, hogy mindkét esetben a férfi szakított, de aztán mégis ő volt az, aki egyszerűen nem volt hajlandó megtartani a megfelelő távolságot a különválás után. Ha ön is tudna mesélni idegesítő exekről, tegye ezt! A Randiblog email-címén folyamatosan várjuk a leveleket.
Ivett
„Párom és az exbarátnője immáron egy éve nincsenek együtt, de a lány még mindig nem tette túl magát a szakításon. Én már több, mint fél éve a páromhoz költöztem, illetve már eljegyzés is volt. Mindez nem akadályozza az exet abban, hogy folyamatosan jelen legyen az életünkben. Kezdődött az egész a szakítás utáni hívásokkal, mindenféle jelentéktelen ürüggyel, később kibérelte a velünk szemben lévő lakást, így tökéletes rálátása van a mindennapi életünkre... szó szerint. A régi közös társasággal való bulikon minden egyes alkalommal megjelenik, és minden egyes rendezvényen, amin tudja, hogy részt veszünk. Az utolsó dobása az volt, hogy Facebookon „véletlenül” megjelölt valakit az egyik fényképemen, tehát még mindig kíváncsiskodik utánunk, ha az éjszaka közepén nincs jobb dolga, mint az én képeimet böngészni. Nekem legalábbis ez jött le. Az eset után próbáltam finoman felhívni a figyelmét rá, hogy ennyi idő után eléggé szánalmas ez a viselkedés, és ezzel csak saját magát járatja le, majd közölte velem, hogy nem érti, mire akarok kilyukadni, ő már rég túltette magát az egészen, és éli a saját kis életét. Számomra valamiért nem volt teljesen hihető ez az állítás. Azóta is boldogítja a mindennapjainkat, a türelmem pedig egyre fogytán.
Nagyjából ennyi a történet lényege, remélem hamarosan végre megoldódik ez a helyzet.”
Gizella
„Nálam elég érdekes a szituáció.
Engem a pasi dobott ki, és két hónap után ő kezdett el haverkodni, lájkolgatni, kommentelni, kacsintgatni, sőt. Tudja, milyen fotókat szeretek, és posztolt is nekem egyet, „azt hiszem, ez neked nagyon fog tetszeni” kommenttel.
Elég nehéz volt túltennem magam rajta egyébként is, és hát két hónappal a fájdalmas szakítás után egy ilyen gesztusra joggal reagáltam úgy, hogy „igen, én is téged”. De kiderült, csak cimbizni akar a barom. Egy kicsit próbáltam erre barátian reagálni, aztán rájöttem, hogy én nem ilyen vagyok. Írtam neki egy kellemetlen levelet, tele csúnya szavakkal meg szitkokkal, aztán kitöröltem.
Szóval ilyen is van, jó lenne, ha a pasik felfognák, hogy nem szép dolog haverkodni a kidobott nővel csak azért, hogy megnyugtassák a kis lelküket.”
Pálma
„Az én exem nagyon idegesítő volt egy időben, de a vicces a történetben az, hogy ő akarta a szakítást jobban, és a történet vége eléggé meghökkentő volt számomra és kellemetlen. Mindig is kifogtam a lelkileg kissé hendikepes pasikat, de az egyik még szakításunk után is furcsa dolgokat művelt.
Békében váltak el útjaink, szépen zártuk le ezt a 2 évet. Illetve inkább ő zárta le, én a két hetes szünet után (sohatöbbé ilyet se) még bevetettem magam a legszexibb ruhámban, amivel sikerült elérnem, hogy a pasim kanosan szakítson velem, nagyon béna az ilyesmi... Végül én is beláttam, hogy ennek így nincs értelme, már én is akartam a szakítást.
Mindenesetre neten még beszéltünk pár alkalommal, természetesnek is tűnt, ilyen egy szakítás lecsengése általában. Ezeket általában ő kezdeményezte, a legváratlanabb pillanatokban küldözgetett nekem keserédes sms-eket, vagy írt rám.
De a kis beszélgetések, közös emlékek felidézése, képek, cikkek küldözgetése nem csengett le 1-2 hónap elteltével se. Igazából szakításunk után fél évig nem telt el két hét, hogy ne kommunikáltunk volna valahogy. Félév után viszont kénytelen voltam húzni egy határt, mert azt ő nem igazán érezte, hol húzódik.
Ez nekem azért is volt rossz, mármint a folyamatos kommunikáció, mert én olyan ember vagyok, aki szakítás után szeret előre tekinteni, túllépni a dolgon. Nos, ebben sikerült is hátráltatnia, amit ha megemlítettem neki, érzékennyé vált, mondván, ennyit jelentek neki pár hónappal a szakítás után (wtf? mondja ő?).
Mindenesetre sikerült lelkifurdalást ébresztenie bennem, próbáltam ott lenni, amikor szüksége volt rám. Valóban sajnáltam is, és segíteni akartam neki annak ellenére, hogy tudtam, ezt pont nem tőlem kellett volna várnia. De jobbnak láttam, ha kicsit pátyolgatom, mert kissé szuicid alkat volt néha. Egyszer volt, hogy majdnem az autó elé ugrott, mert valamin nagyon összevesztünk...
Szerintem neki nehezebben ment a lelki gyógyulás, mint nekem, annak ellenére, hogy ő szakított. Ez a későbbiekben teljes mértékben be is igazolódott.
Teltek-múltak a hónapok, egyre távolodott a szakítás, és egyre közeledtek új dolgok. Mindketten elkezdtünk randizgatni kb. egy időben, amit csak utólag tudtam meg, mert én nem kérdezősködtem, nem voltam rá kíváncsi, randizik-e már valakivel.
Ő viszont nagyon kíváncsi volt. Nem is igazán akartam vele megosztani ezeket a dolgokat, de nagyon konkrétan rákérdezett dolgokra, hazudni meg nem akartam. Pedig kellett volna. Amikor megtudta, hogy összejöttem a sráccal, akivel egy hónapja randizgattam, teljesen összeomlott.
Nem is értettem, miért borult ki, hiszen tudta jól, hogy randizgatok. Erre az volt a válasza, hogy „nem gondoltam, hogy ennyire komoly, hiszen én is randizgatok”. Egyébként, mint kiderült, ő is összejött egy lánnyal 2 hét erejéig, szóval erről ennyit.
Megint előjött nála a nekedcsakennyitjelentett2év-szindróma, olyanokat kérdezett, hogy szerelmes vagyok-e az új palimba, lefeküdtem-e már vele, és hogy vele jobb-e, jaj, vele biztos jobb, mint vele, stb. Azt kell, hogy mondjam, hogy csak sztereotípia az, hogy a nők a nagy érzelmi zsarnokok. A férfiak legalább akkora érzelmi manipulátorok, mint a nők. Csak a nők hisztisebbek.
Akkor még nem gondoltam komolyan azt, amit az új barátom egyre gyakrabban mondogatott, mégpedig hogy vissza akar szerezni. Hiszen ő szakított, én egyszerűen csak pszichésen hendikepesnek tartottam.
Már a fiúmat is egyre jobban zavarta, hogy mennyit írogat az exem, én meg már egyre cikisebbnek éreztem magam emiatt.
Persze pont ekkor történt egy olyan, hogy állítólag felismerte a barátomat az egyik pesti romkocsmában. (Nyilván már lecsekkolta őt Facebookon, tudja, hogy néz ki.) Olyanokat írt, hogy vigyázzak, mert lehet, hogy hazudik nekem az új palim, mert látta őt dohányozni (akkoriban próbált leszokni), tehát nem is szokott le!! (WTF) És hogy olyan ideges lett, hogy látta őt, hogy innia kellett rá 3 sört.
Ezen a ponton határoztam el, hogy ennek most már záros határidőn belül véget kell vetni, ez már sok volt eddig is, és láthatóan nem nyugszik le a volt fiúm egyáltalán.
Aztán végül kitalálta, hogy találkozni akar velem. Elvileg a holmijainkat akarta kicserélni, de gyanús volt, úgy éreztem, hogy akar még valamit. Elég körülményesen sikerült megbeszélni egy délutánt, de végül lefújta a találkát. Valamiért meggondolta magát.
Erre a miértre választ kaptam legutolsó levelezésünkön, amikor is kibökte, hogy szeretett volna visszaszerezni, mert rájött, hogy mennyire szerelmes, és ezt azzal akarta bebizonyítani, hogy azon a bizonyos találkozón megkéri a kezem...
Tehát tulajdonképpen az őáltala kezdeményezett szakítás után félévvel majdhogynem lánykérésbe torkollott kettőnk története. Tulajdonképpen ez minden elhagyott nő álma, nem...?
Akkor nekem már nem volt az. Mondjuk köpni-nyelni nem tudtam, ilyesmire nem számítottam. De hát mit mondhat az ember ilyesmire. Sírtam egyet utoljára, hiszen nem mondom, hogy nem hatott meg a dolog, de meg se fordult a fejemben, hogy visszamenjek hozzá, már mást szerettem, szeretek. De ő is belátta, hogy ez egy őrült ötlet volt.
Végül is ez volt az utolsó csepp a pohárban, megmondtam, hogy többet ne beszéljünk legalább egy félév-évig, szépen elköszöntünk, és letiltottam Facebookról és Gmailről is.
Végül is happy end lett a vége, nem sokkal később ő is összejött egy lánnyal, akivel mai napig együtt van. Iszonyúan idegesítő exfiúm volt, de azt azért muszáj hozzátennem, hogy a mai napig szeretettel gondolok rá, mert a hendikepjeit leszámítva nagyon jó srác volt ő.”