horoszkóp

Az én pénzem mitől mocskosabb, mint másé?

2013.12.06. 18:59

Utolsó mentsvárként fordulok hozzátok, hócipő-ürítési célzattal, és remélve, hátha valami irtózat okos gondolata támad valamely olvasótoknak, aki talán véletlen rám akadna, így nem venném rossz néven, ha leközölnétek a kálváriámat. Beszélek én erről boldog-boldogtalannak, de már most a célszemélynek se igazán merem mondani. Néhol előfordul majd trágárság, ezért előre is szapora mea culpákat üzenek az erre érzékeny szeműeknek” – Vilma álnevű olvasónk szinte mindent maga tisztáz levele bevezetőjében, így nekünk arra sem kell figyelmeztetnünk, hogy ez a poszt tartalmaz jópár trágár szót. (Inkább figyelmeztetünk, mint cenzúrázunk.)

Szóval egy se veled, se nélküled típusú kapcsolatról van szó, amibe egy ponton az anyagiak, illetve egy lakás kérdése is elég erőteljesen beleszólt, és rendszeres olvasóink jól tudják, hogy nem egyszerű téma az ilyesmi. Mindenesetre kellemes olvasást kívánunk, és akinek van tanácsa vagy javaslata Vilma számára, azt arra kérjük, hogy a Randiblog email-címére írja meg, hogy mi az. De természetesen saját történeteket is várunk továbbra is folyamatosan.

Szóval, az a kikúrt nagy helyzet (szorrihegyek, ha nyomaszt valami, akkor verbálagresszív vagyok), hogy se vele, se nélküle-probléma kínoz. Pontosabban, a tehetetlenség gyötör tántoríthatatlanul.

Immár bő másfél éves kapcsolatban lézengek, amely egy MMORPG keretein belül alakult ki, más szavakkal: igen, állatira kockák vagyunk, és ezt tudjuk. Amint azt is tudjuk, hogy az MMO bizony nem ismer koordinátákat, szóval egy laza fél ország zuttyant közénk, még csak nem is szélességi vonal mentén, hanem kellemes átlóban.

Néhány infó: én 89-es, ő 92-es, szóval nálam fiatalabb, és még mindketten egyetemisták vagyunk. Az elején eszetlen elsöprő volt a szerelem, úgy gáncsolt le a lábamról, mintha a Sandy köpött volna szemközt. Persze, kockaszerelemhez méltón 24/7 online voltunk, állandó TeamSpeak kapcsolattal, együtt játszogatva, ezzel is közös élményt biztosítva, ami kellett is, mert nem ritkán 2-3 hetente találkoztunk csak, amikor szintén nem pörögtük túl magunkat, de minden klappolt, és iszonyú volt mindig elbúcsúzni.

Mivel ő egy többnyire határozott egyéniség, de soha nem teszi a szépet, én meg sokszor állatira labilis vagyok, mindig rettegtem, amikor rámjött a dilihopp, hogy rádöbben, neki nem hiányzik, hogy az idegeivel játsszanak, és kikukáz a francba. Ezért hát gyakorta megesett, hogy az együtt-nem-töltött idő hatására kicsit eltávolodott tőlem és nem egészen úgy reagált rám, ahogyan én azt elvártam volna, ilyenkor jöttek is csőstül a kételyek, hogy szeret-e vagy sem, de végül is szeretett, csak nem igazán volt ahhoz szocializálódva, hogy szóban is kifejezze az érzéseit.

Én persze ettől a falra másztam, amivel egyébként nem akartam háborgatni, de időről időre kitört rajtam és olyankor mindig kivertem a balhét, ő meg asszisztált és nem értette. Kompromisszumot is kötöttünk, hogy akkor ő megpróbál az érzelmeihez kapcsolódó verbális gátlásain oldani, én pedig ellentételül közlöm vele, ha valami kínom van, és nem várom meg, míg kihabzik az agyamból az adrenalin.

Nos, nem mondom, hogy olyan kurvára sikeresek lettünk volna ebben. Én rohadtul igyekeztem, de ettől még fordultak elő ugyanolyan bakik, benne a görcs még ennél is erősebb volt, ergo, ördögi körben fogócskáztunk a saját agyfaszunkkal.

Próbálok visszaemlékezni, hogy vajon mihez tudnám kötni az időpontot, amikor úgy kezdtem érezni, hogy kevésbé van rám hangolva, nem foglalkozik úgy velem, gyakran máshol jár, nem beszélget, más dolog köti le a figyelmét... próbálok rájönni, hol cseszhettem el, és voltaképp talán van is egy tippem.

Vettek és felújítottak egy lakást Budán, amit ki akartak adni albérletbe, ám paráztak, hogy valami jógyerek majd lelakja és akkor kezdhetik elölről a renoválást. Én már rég fontolgattam, hogy fel kellene költözni Pestre, közelebb hozzá, új életet kezdeni, több időt együtt tölteni, etc, de nem együtt lakni, mert ő tanult, nem volt keresete, így ezt nem tehette volna meg. Én úgy gondoltam, esetleg kivehetnék náluk egy szobát (ők még csak nem is a városban laknak), és akkor ők sem szorongatják a zabszemet, hogy legközelebb szét lesz hordva a kégli meg kurvatanya lesz belőle. Ez azonnal le lett szavazva, mert hát milyen lenne tőlem elfogadni pénzt meg engem lehúzni, azonban úgy egyáltalán se volt semennyi pozitív reakciója a költözős elképzelésre.

Semmi „de jó, kicsim, akkor legalább többet láthatlak”, hanem inkább „nem akarom, hogy rutinszerűvé váljon a kapcsolat és unalomba fulladjon a túl sok találkozás miatt…” Mondanom sem kell, pofára estem, mint a lekvároskenyér, kiakadtam a gecibe, olyanokat vágtam hozzá, hogy „az én pénzem mitől mocskosabb, mint másé” meg „majd biztos lángszóróval kell utánam fertőtleníteni, mert úgy teleganézom majd a kéglit?!”, és ezeket nem nagyon vette jó néven.

Kiakadt, hogy nekem egyáltalán ilyenek megfordulnak a fejemben, hogy ilyeneket gondolok róla, ezen kívül elmondta, hogy ő szorongana a felelősség miatt, amit azért érezne, mert miatta akarok ott lenni, máskülönben nem jutott volna eszembe költözködni. Így is olyan, mintha összeköltözni akarnék, ez őt nyomasztja, ő túl fiatal, ő nem élte ki magát, nem akar mással lenni, de még nem érett ahhoz, hogy hosszú távra tervezzen, etc... nem akar ígérgetni, hogy ez meg fog változni, nem akarja, hogy arra várjak. Hát, mondom, eddig se vártam, hogy feleségül vegyél [[nem mintha nem tudnám elképzelni]], szóval most emiatt ne szakítsunk, mert attól még kurvára szeretlek, és te is engem.

Talán ez óta aktuális az, hogy úgy érzem, valahogy hanyagol, kevésbé törődik velem. Most szünetelteti a sulit, talált átmeneti állást, még ritkábban látom, online is alig van, és ha mégis, átlag 10-60 perceket várok egy beszélgetés alatt a reakcióira két sor közt, és ennyi az össz kommunikáció. Természetesen továbbra sem beszél érzésekről, már úgyszólván az igény is megszűnt bennem, így persze én se nyafogok, hogy hiányzol, de jó lenne látni, de megölelnélek, milyen jó volna hozzádbújni... Semmi bensőséges nincs, csak „milyen volt a meló”, „mit csináltál ma”, kezdek ezen kiszáradni, megroppanni. A legutóbbi találka is elég laposra sikerült, minden szempontból passzívan telt. Természetesen írásban a szex is tabu, mert ő úgy nem tud, ők ilyesmiről nem beszélnek.

Tehát adott egy csaj, mindennemű törődésre kiéhezve, de olyan múlttal, amiben már sok feszkót okozott, ugyanakkor próbál valahogy pozitívan szerepelni a kapcsolatban, és egy srác, aki rendszeresen zombisan jelenik meg onlájn, mérsékelten érdeklődik, erőfeszítésre igazán nem hajlandó. Az említett „jabocsi hogy már egy órája kurvára nem válaszoltam neked semmit” incidensektől kb. idegrángás jön rám, már öt perc letojom után a plafonon vagyok, annyira elfajult bennem ez a negatív érzés. Tegnap már hosszan kifejtettem, hogy ez nekem miért szar, és hogy mennyire nem ezt érdemlem szerintem, és ez vagy vele vagy nélküle meg fog változni. Hirtelen tudott is velem tisztességesen beszélgetni, persze megvolt a távolságtartás, de ma már megint mosottszarként került elő, és újra én voltam az utolsó szarság a világon, amire a figyelmét kellett pazarolnia.

Persze ez belemagyarázás a részemről, ő állítja, hogy benne vagyok az első ötben [[ja, az összes ötből az ötödikként]], de én ezt egyáltalán nem érzem megnyilvánulni, azt viszont nagyon is érzem, hogy inkább csak én kardoskodok a kapcsolat mellett, aztán meg idegeskedek mindig mindenen és vergődök a saját taknyomban. Mégis, azt mondta, akkor próbáljuk meg jobbá tenni a kapcsolatot (vagyis kérdeztem, ezt szeretné-e vagy sem, és igenlő volt a válasza), de ugyanúgy tökideg vagyok miatta, ám már szóvá tenni se merem, mert akkor tényleg szar szemét szar alak leszek és biztos leolt a picsába, hogy hát miért van állandóan bajom... Vajon csak nem akar változtatni azon, hogy legalább havonta párszor szexel, kicsit ejtőzik? Lehet, már részéről csak megszokás az egész, amiről nem akar lemondani? Kétlem, hogy én ennyit járnék a fejében, mint ő az enyémben... Viszont ha megpróbálnám én is leszarni, tutira szintén le lennék oltva, hogy hát én nyüszítettem, hogy többet akarok beszélgetni, és erre mégis hol a jóédesbe vagyok... Szeretném hinni, hogy valójában tökre szeret, csak ezt nem igazán tudja kifejezésre juttatni, és most azért parlagoltat ilyen intenzíven, de lesz ez még bacchanália...

Nem tudom már, mivel kellene próbálkozni, de hihetetlen frusztráló az egész, és már tényleg többet szar, mint nem, de ahhoz nem eléggé, hogy ne szeressem továbbra is úgy, hogy látni se akarjam. Én tényleg szeretném, hogy jobb legyen, de félek, már csak izzadságszagú lehet a dolog, és amit erőltetnek, abból jó nem sülhet ki... ugyanakkor azt sem tudom titkolni, ha csalódott vagyok és szomorú, inkább megbeszélnék mindent, amit lehet.

Tehát konstruktív ötleteket várok a kapcsolat újjáépítésére nézvést, valami tanácsot, hogy lehetnék sokkal türelmesebb, vagy mi a megoldás a paranoid rágörcsölésekre, mert most már kezdek bekattanni saját magamtól, meg ettől a helyzettől. Pesszimista vagyok, tudom, de már nem látok objektívan a helyzetemre. A problémákat megelőzően nagyon boldog tudtam lenni vele, csak utóbb kevés alkalmam volt a leírtak miatt úgy elengedni magam, hogy ugyanazt a gondtalanságot érezzem, de nagyon vágyom vissza.

Hozzászólna?

Kövessen minket a Facebookon, ahol lehet kommentelni! De emailt is írhat a Randiblog címére.