horoszkóp

Még egymással is szerettünk szexelni, de aztán elmúlt

2014.01.05. 17:09

Nagyon gondolkoztam, hogy írjak-e nektek, de végül úgy döntöttem, hogy igen. Igazából ki se kell feltétlenül tenni az oldalra, de jól esik kiírni magamból. Asszem hosszú lesz, bocsi előre is” – az Emília álnevet kapta az alábbi levél beküldője, aki hiába szabadkozik a bevezetőben, annyira érdekesen és érdekeset ír, hogy természetesen megjelentetjük az egészet, és garantáljuk önnek, hogy nem fogja unni ezt a posztot.

Sőt, simán lehet, hogy úgy fogja érezni, ráismert Emíliára ebből a néhány bekezdésből, hiszen olyasmikről ír ő, amin rengetegen átestünk egyszer vagy kétszer. De azt természetesen ezúttal is garantáljuk, hogy a személyek beazonosítására alkalmas részleteket ebben a posztban is megváltoztattuk, úgyhogy kizárt, hogy Emília az a személy legyen, akire ön gondol. A lényeg úgysem az, hogy konkrétan kiről van szó, fontosabb, hogy ez a jelenség létezik, és még fontosabb, hogy vajon miért van így és mit lehet tenni ellene. Ha önnek van véleménye vagy saját tapasztalata a témában, kérjük, írjon ön is a Randiblog email-címére, és ossza meg velünk!

Pár napja szakítottam a barátommal, aki már gyakorlatilag a vőlegényem volt, gyűrűnk nem volt, de beszélgettünk az esküvőről, és igen, gondolkoztunk a gyereknevekről is.  Nem azért szakítottunk, mert bármelyikőnk megcsalta volna a másikat (maximum talán gondolatban, erről majd később), hanem mert egyik este hirtelen rájöttünk, hogy ülünk egymás mellett, mindketten belefeledkezve a saját kis dolgunkba, és már nem is beszélgetünk semmiről. A fentiek fényében (hogy már az esküvőt terveztük) furcsa lehet, hogy ezt így hirtelen kimondja két ember. Bármennyire is nem akartuk beismerni, egyszerűen elmentünk egymás mellett, sekélyes lett az egész. Sokat dolgoztunk (nagyon sokat, nagyon nagy stresszben), sokat jártunk haverokkal bulizni együtt, és egyre inkább lemerültek az elemek. Szeretjük egymást, mint ember, de mint társ már nem működik. Az utóbbi hónapokban nem is szexeltünk. Egyszerűen nem volt rá energia, ami hülye kifogásnak tűnhet, de tényleg így van. Pedig én is szeretek szexelni a megfelelő emberrel, és persze ő is. Még egymással is szerettünk, de aztán elmúlt, és jöttek az idióta hétköznapok.

Az is felmerülhet persze, hogy miért csak most. Amikor benne van az ember egy amúgy jól működő(nek tűnő) kapcsolatban (eszünk, iszunk, főzünk, túrázunk, röhögünk, elvagyunk), akkor nem nagyon mer arra gondolni, hogy ez megváltozhat. Szerintem. Még ha szex nincs is éppen akkor, mert áltatjuk magunkat, hogy majd lesz. Mi is ezt csináltuk. Gyereknevekről beszélgettünk, miközben egymáshoz se értünk kisujjal se. De puszit adni, meg megölelni egymást, meg aggódni a másikért, amikor beteg, az ment, kérdések nélkül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem volt előzmények nélküli, mert már korábban is felmerült, hogy valami nem stimmel. „De majd jó lesz! Majd megoldjuk!” Perszepersze.  Aztán elég egy nagyon apró valami, egy csillanás, egy mosoly, egy félénk érintés valaki mástól, és rájössz, hogy basszus, eltelt több év az életedből, és észre se merted (vagy akartad) venni, hogy valami nem okés így, és máshogy is lehetne.

Velem is ez történt. Találkoztam valakivel, aki kezdetben csak egy haver volt, és teljesen amatőr jelleggel érdeklődtünk egymás iránt (egy épületben dolgozunk mindketten). Aztán úgy alakult, hogy együtt edzettünk (a most-már-csak-volt barátom nem volt akkor ott), és ott valami történt. Semmi olyan, ami komolyan vehető, annyira vagyok azért tudatos, hogy félrészegen elhajított bókoknak nem hiszek. Az ösztön viszont más. Az érzés, hogy van valaki, aki bókol, az kell. Hogy van valaki, aki úgy néz rám, hogy mindjárt képes lenne felfalni, de nem teszi, mert nem hagyom neki. Nem történt semmi, nem csókolt meg, nem fogta meg a kezem, csak egyszerűen láttam, hogy volna kedve hozzá. És iszonyatos önuralom kellett, hogy ne omoljak a karjaiba, és nagyon büszke vagyok, hogy nem tettem. Sajnos volt ilyen korábban, és nagyon szégyellem így utólag.

Ezután a nap után elkezdtem tépelődni. Hogy akartam én is, hogy legyen valami, de nem tettem, az kicsit javított a helyzeten, de a tény, hogy nem tudom-tudjuk elkerülni a vég kimondását, kiborított. Napokig nem aludtam, nem ettem rendesen, a munkában össze-vissza teljesítettem, hisztiztem, szörnyű volt. Az egészet tetézte, hogy a srác elkezdett engem pingelgetni mindenféle csatornákon, és a gyomrom is összeugrott az összes szavára. Mert akkor már tudtam, hogy nagyon kell. Nem biztos, hogy ő, hanem a továbblépés.

És akkor egyszercsak ott ültünk egymás mellett, belefeledkezve a saját kis dolgunkba, és rákérdeztem, hogy ezt miért csináljuk? És hogy most akkor ez mit jelent? Akkor és ott egyszerre mindketten tudtuk, hogy ennyi volt. Hogy ez így nem megy tovább, és nem is kell erőltetni. Szóval most ez van.

Több korábbi kapcsolatom is hasonlóan ment tönkre – elmentünk egymás mellett, szintén pár év leforgása alatt. Mindig ketten voltunk hibásak, de nálam most már kezd gyanús lenni ez a rövidség. Egyszerűen lejár a garanciám, lemerülnek az elemek, elveszítem az érdeklődésemet. Ezek szerint persze nagyon jól választok, mert a másiknak is mindig ekkor ér véget.

A slusszpoén, hogy a srácnak, akivel nem-igazán-jöttem-össze, szintén van barátnője, és tök ugyanilyen kapcsolatban élnek. Annyira tudom, hogy mennyire rossz a másik félnek lenni, pedig én mindig az „egyik fél” voltam, és annyira sajnálom, aki ugyanígy jár... De így egyszerűen nem szabad élni. Elmennek az évek, a legszebb évek, amikor még meg lehet tenni bármit, és nem kell azon aggódni, hogy mikor házasodsz, mikor szülsz gyereket, mikor nyugszol meg.

Ha lehet egy jó tanácsom annak, aki megfogadná – ne hagyjátok magatokat becsapni a saját érzéseitek által. Senki más nem tudja a ti életeteket úgy élvezni, ahogy nektek kell. (Tudom-tudom, ez csöpög így nagyon, igaz.)