„Már egy ideje figyelemmel kísérem a Randiblogot, és azt hiszem, az az emberfaj a ritka, akinek nincs cifra története. Néha felteszem magamnak a kérdést, érdemes-e egyáltalán a párkereséssel foglalkoznom, de az a baj, hogy űrt érzek, ha arra gondolok, hogy nincs mellettem senki” – a mai posztban közölt levél beküldője, Ágnes nem jelölt meg egy konkrét posztot, amire reakció lenne az ő írása, de szerintünk azért elég szépen összecseng ezzel a korábbi levéllel és az annak kapcsán kialakult kisebb vitával. Ágnes ugyanis először leírja saját kapcsolatait, aztán pedig levonja a tanulságot: lehet, hogy tényleg kizárt a hepiend. Ön is így érzi? Esetleg más a véleménye, mások a tapasztalatai? Kérjük, írja meg ön is saját történetét, aztán küldje be nekünk a Randiblog email-címére, ahogy Ágnes is tette! Köszönjük!
„Nem szeretnék konkrét dolgokat elárulni, de nagy útkereső vagyok, és 10 éve megtaláltam, amit kerestem egy egyház és az ehhez kapcsolódó életmód vonzásában. Évekig éltem úgy, mint egy apáca, aztán megismerkedtem egy fiúval/pasival ott. Két évig ismerkedtünk érintés nélkül, majd eljött az idő, összeköltöztünk, két hét múlva összeházasodtunk. (Mert ez így működött nálunk.) Kész katasztrófa volt! Sokat dolgozott, ha hazajött, a számítógép előtt döglött, én meg elétettem az ételt és ennyi. Ismerős ez valakinek? (Hehe.) Persze gyerekről szó sem lehetett, mert ő nem akart, és egy idő után én sem. Megfogalmazódott bennem a kérdés, így minek együtt lenni?
De azért nem volt olyan rossz az életem (most sem az), sok barátnőm volt, eljártunk ide-oda, én hobbiból nyelvet kezdtem tanulni.
Ekkor jött ő, akivel azt gondoltam, minden kalappol. Az egész világunk, ahogy látjuk az életet, közös életcél, életút, tartalmas beszélgetések. Hatalmas, mindent elsöprő szerelem. El is söpörte a házasságom. Mindent feladtam. A kisvárosi életet nagyvárosira cseréltem, otthagytam az összes barátom, a hobbikat, a munkámat. Jó gyorsan terhes is lettem, de még mindig nagy volt a boldogság. Anyukám révén lett egy lakásunk is, felújítottuk, szépen haladt minden a maga útján, ahogy a mesékben. Megint férjhez mentem, nemsokára megszületett a kisfiunk. Ekkor jöttek a problémák. Nekem az elején nehezen ment az anyaság, pánikban voltam, nem tudtam, hogy hogy tartok életben egy kisbabát, fáradt voltam, nyúzott, és olyan nagy bezártságot éltem át, mint még soha azelőtt. Férjem egy nagyon kritikus ember, csak eddig soha nem engem kritizált, hanem másokat. Ezeket meghallgattam, nyugtáztam, nem érintett. De akkor már rám járt a rúd. Mindent kritizált, a szüléstől kezdve a szoptatást, engem, a lakás tisztasági állapotát, engem, a szüleimet és megint csak engem. Ez nem tett jót, kiborultam, ő meg otthagyott egy pár hónapos babával. Eltelt pár hét egyedül, majd visszajött, próbáltunk változtatni, de ez már nyomott hagyott, megint elment, két hónap múlva visszajött. És így ment ez másfél évig, amikor végleg hazaköltözött az anyjához. Nem tudom leírni, hogy ez az egész milyen fájdalommal járt, úgy érzem, összetört és kizsigerelt. A mai napig egy nagy baromságnak tartom az egész válósdit, mert sok házasság sokkal többet bír. Apró veszekedésekből hónapokig tartó duzzogások lettek, és én hiába kerestem a békülést, a másik fél az anyjánál regenerálódott.
A másik árnyoldala a dolognak a pénz. Havi 20 ezret kaptunk tőle, nekem lejárt a gyedem. Mi legyen? Kapcsolják ki a gázt? Villanyt? Ne együnk? Szerencsére iszonyú talpraesett vagyok, viszont itt a külvárosi otthonom környékén egy árva darab munka nem volt. Éhen halni nem lehet, marad az inga, napi több óra utazás a város másik végébe, anyukám meg hozza-viszi a gyereket az oviba.
Levelem az utolsó szakaszába lépve, kicsit írnék a mások házasságáról, ami a szemem előtt van, ugyanis védőnőként sok szülővel van kapcsolatom.
Nagyon szeretem a munkámat. Azt is tudom, hogy van kisugárzásom, sokszor érzem magamon az apukák tekintetét. Rengeteg az elvált szülő, olyan is van, ahol apu neveli egyedül a lányát, olyan is, ahol anyu, és még több, ahol együtt vannak, apu meg kikacsingat. Konkrétan szeretett volna már egyszer engem az egyik apuka a szeretőjévé fogadni. Szerencsére sikerült kellően beparáztatnom, hogy erről az ötletéről tegyen le. Egy másik apuka – aki pedig iszonyú helyes, magas barna, kissé különc, de csodás, folyamatosan bámul, mosolyog, beszélget velem –, megmozdította a szívem. Ennyi év után. Meglepődtem nagyon, mert bárkivel kerültem kapcsolatba, nem éreztem semmit. A világon semmit. Ez a pasi a feleségével négy évig élt külön, majd most megint együtt. A felesége, te jó ég! Egy gonosz tekintetű, hatalmas darab ogre. Nem értem, miért és hogy vannak együtt, látszólag két ennyire különböző ember. De ő nem akarja elhagyni (a kislánya miatt) én meg nem akarok szerető lenni. Nem tudom még, hány hasonló esetem lesz, ez most kicsit meg is viselt, főleg a visszatérő érzés, hogy szeretek. Annyi biztos, hogy a körzetem 90%-ának pocsék a szülői háttere párkapcsolati szempontból. Basszus, érdemes ezt az egész játékot játszani? Csak katasztrófával végződhet? Kezdem azt hinni, igen.”