„Julianna vagyok, 30 éves (ez olyan, mint az amerikai filmekben, tudjátok, az anonim csoportokban) és egy friss élményem szeretném megosztani veletek. (Figyelem! Krónikus kapcsolatba belebukó vagyok!)” – ennyi bevezető tartozik az alábbi levélhez, amiben Julianna két kapcsolatát írja le. Volt olyan, amelyik klasszikus lila ködös szerelemnek indult, és volt, amiben józan ésszel végiggondolva próbálták megvalósítani a közös életet. A dolgok végkimenetelét Julianna már a bevezetőben elárulja, de így is roppant érdekes végigolvasni ezt a levelet. Önnek van válasza az írás végén található kérdésre? Ha igen, írja meg a Randiblog email-címére! De ha inkább saját történetét írná meg, természetesen azt is szeretettel várjuk.

„Néhány éve találkoztam valakivel. A sors úgy hozta, hogy egy helyen dolgoztunk és bár egyikünk sem tervezte, egy mindent elsöprő nagy szerelem lett belőle. Annak rendje és módja szerint, mikor már komolynak mondható volt a kapcsolatunk, meglett a csalódás is, és ennek köszönhetően tudtuk mindketten, hogy ezt le kell zárni, mert az állandó gyötrődés, féltékenykedés csak tönkretesz mindkettőnket, nos az elgondolásból lett egy seveled-senélküled kapcsolat. Gyötörtük egymást, ha együtt voltunk, gyötörtük egymást, ha külön voltunk. A különválást nehezítette az is, hogy őt tekintettem az ideális pasinak, aki azt leszámítva, hogy alkalmanként csapongott, valóban ideálisnak, sőt álom-pasinak mondható; szerelmes voltam, érzelmileg függtem tőle, az ágyban egyszerűen fantasztikus volt.

Viszont eljött az idő, mikor elkezdtem kikacsingatni a kapcsolatból, kerestem azt a férfit, aki versenyezni tud az előzővel, aki meg tud bennem mozgatni valamit, közben persze továbbra is gyötörtük egymást. Hol én szakítottam, hol ő mondta, hogy zárjuk le, de két napnál tovább sosem tudtunk egymásra haragudni, valamelyikünk mindig megtörte a csendet. Hosszú idő telt el, és túl voltam néhány próbálkozáson. Nem voltak ezek komolynak mondható próbálkozások, inkább csak reményteljes, de végül reménytelenné váló beszélgetések. Kerestem a másik felem, azt a másik felem, aki nem vágyik más nők társaságára, akinek nincs szüksége több partnerre, hogy egésznek érezze magát.

Ekkor ismertem meg Donátot (álnév). Csoporttársak voltunk, de nem figyeltünk fel egymásra különösebben egészen addig, míg egy bulin egymás mellé nem keveredtünk. Mindenáron táncolni akart és a közelségével ugyan zavarba hozott, de megéreztem a szikrát. A szexuális vonzalmat, ami reményt is hozott magával, és az esélyt, hogy MOST, végre túl leszek a Nagy Szerelmen, és MOST végre minden jó lesz. Tetszettem neki, és mindent megtett, hogy megszerezzen.

Őszinte voltam hozzá, és próbáltam nyílt is lenni. Tudta, hogy még ott az előző párkapcsolatom, tudta, hogy együtt dolgozunk, ha a szerelmi viszonyt lezárom, a kapcsolatot továbbra is tartani fogjuk. Azt is tudta, hogy szerelmes vagyok. Azt is, hogy nem belé. Ennek ellenére eltökélt szándéka volt, hogy csak az övé leszek, és mindennap boldoggá akar tenni.

Komoly szándékai voltak, gyereket akart, családot tervezett, és akárhogy próbáltam rávezetni, hogy nem én vagyok az ideális, egy botrányosnak induló válóper elején, egy szem gyerkőccel, utazással járó munkával ez nehezen fog menni. Azt is tudtam, hogy a határozottságomat nem fogja hosszú távon értékelni, bár mindig azt mondta, ezt külön szereti bennem. Persze mindig kifogásolta, hogy én őt le akarom beszélni magamról. (Úgysem tudsz lebeszélni-szindróma.)

Végig úgy gondoltam, a szerelem nem jön be, az ember bolond, elborítja a lila köd, meg a homály, úgysem lehet rá alapozni, meg úgyis csak fáj,  akkor egy kapcsolat, ami a józan észre épül, a realitásokra, a másik egyéniségének elfogadására, na, az csak jó lehet.

Annak ellenére, hogy egyre közelebb éreztem őt magamhoz, nem tudtam neki megnyílni. A gondolataim bennem ragadtak, az a szexuális szabadság, ami a korábbi kapcsolatban jellemző volt, itt gátlássá alakult. Ragaszkodott olyan elemekhez, amihez nekem még oldódáshoz lett volna szükségem, és arra, hogy ne érezzem, hogy ő ezt elvárja (pedig tudtam, hisz rendszeresen szóvá tette), mellette, olyanoktól határolódott el, ami véleményem szerint nem sorolható a perverz kategóriába.

Ha túlléptünk az előző kapcsolat okozta feszültségen (ami időközben le lett zárva), akkor vitáztunk azon, hogy ritkán találkozunk. Ő a város egyik végén, én a másikon. Ha épp nem ezen vitáztunk, akkor azon, hogy alkalmanként igencsak lekezelőn tudott velem beszélni, amivel az önbecsülésem eléggé alá tudta ásni. De ha épp nem ezen, akkor is találtunk valamit.

Így telt el majdnem egy év, a személyesen együtt töltött idők békésen teltek, ha egy hétig nem találkoztunk, akkor gyűltek a viharfelhők és lecsaptak a villámok.

DE realizáltuk. Elraktároztam az együtt töltött időket a szívem egy különös szegletébe. Közel éreztem magamhoz, szerettem, építettem rá. Kezdeti tiltakozásaim ellenére egyre többet beszéltünk esküvőről, gyerekről, gondolkoztunk azon, hogy lehetne egyeztetni a munkát, a lakást, hogy minden megszokott tevékenységet össze tudjunk logisztikázni.

Egy szerencsétlenül sikerült hétvége után (ja, elég csúnyán összevesztünk, valóban flegma is voltam) részemről felmerült, hogy talán itt kellene pontot tenni a végére. Kitartott azon álláspontja  mellett, hogy igen, komoly problémáink vannak, de még mindig velem képzeli el az életét. Találkozzunk, mert ha együtt vagyunk, minden jó és harmonikus.

Másnap egy korábbi egészségügyi probléma miatt kivizsgálásra kényszerültem, kiderült, hogy van baj, ugyan se nem halálos, se nem közveszéyes, de további kivizsgálásokra van szükség. Lelkileg összeomlottam, vágytam arra, hogy hazaérjek, és beszélhessek valakivel. Fel is hívott: Hogy van a kedvenc exbarátnőm?

Hogy miért? Mert besokallt, és most sokallt be. Az időzítés szar volt. Ő most nem tud velem lenni, de a barátom szeretne lenni. Az igaz barátom.

Megalázva érzem magam, jobban, mint mikor rájövök, hogy megcsaltak. Megnyíltam neki, próbáltam úgy lavírozni gyerek és munka között, hogy ő is az életem része lehessen. Elhittem, hogy működhet, már családot és gyereket terveztem. Költözni is hajlandó lettem volna miatta. De a problémáim már nem kellenek neki.

Egy kérdés cikázik a fejemben: mire lehet építeni? Mert sem a szerelemre, sem a racionalitásra... ”