horoszkóp

Szétcsaptam magam, hánytam, 50 kilómból 8-at ledobtam

2014.05.04. 17:07

Nagyon szeretem olvasni a blogotokat, érdekes történetek, melyekben olykor-olykor felfedezni vélem, hogy igen, ez velem is megtörtént. Bízom benne, hogy sokan tanulnak az esetemből, és biztosan sokan tudni fogják mit kellene tennem, hisz én én is tudom, de ahogy a levél tárgyában is megneveztem: a szív sokkal erősebb az észnél” – a mai posztban Mónika levele olvasható. Természetesen ő is álnéven szerepel itt a Randiblogban, hiszen olyan intim dolgokról számol be, amilkről saját neve alatt nyilván nem állhatna ki a nyilvánosság elé. Mónika azt mondja, az eszével tudja, hogy el kéne engednie szerelmét, de a szíve nem képes erre, így aztán hatalmas viharokat kellett átvészelnie ennek a kapcsolatnak, Mónika egyszer még kórházba is került. Ön tudna valami tanácsot adni ebben a helyzetben? Esetleg önnek is volt része egy hasonló viszonyban? Kérjük, írja meg véleményét és tapasztalatait a Randiblog email-címére!

A történetem úgy kezdődött, hogy az első munkahelyemen első pillantásra nagyon megtetszett egy srác. Igazából ebből nem lett semmi, nem is akartam, kapcsolatban voltam, nagyon szerelmes, de azért úgy megjegyeztem magamnak. Nem igazán beszéltünk, egy normális munkahelyi kapcsolat alakult ki, tényleg semmi extra, nem foglalkoztam vele ilyen szinten, ő sem velem. 2 év után munkahelyet váltottam, sokáig nem láttam, közben a kapcsolatom kezdett teljesen kihűlni, úgy éreztem, elmúlt az a varázs, ami két embert igazán összeköt. És akkor történt, hogy a srác egy szép tavaszi napon megjelölt a Facebookon ismerősnek. (Korábban is az ismerősöm volt, de valamikor törölte a profilját.) Nagyon megörültem neki, és a mai napig nem tudom megmondani, miért, de ráírtam, hogy üdv újra itt, rég láttalak. Azért meglepő ez, mert tényleg nem voltunk korábban még csak ilyen viszonyban sem. Még aznap megérkezett a válasz, és onnantól kezdve elkezdtünk levelezni, és hamar jött is a kérdés, hogy lenne-e kedvem találkozni vele. Persze igent mondtam, annak ellenére, hogy akkor még kapcsolatban voltam, de ő feldobta a szürke hétköznapjaim, alig vártam, hogy írjon, hogy beszéljünk. Találkoztunk, nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy semmi nem történt.

Egyre többször találkoztunk, már az is megtörtént, aminek meg kellett történnie, bevallom őszintén, hogy kezdtem beleszeretni. Úgy éreztem igen, ő az igazi, és szinte mesébe illő, hogy ennyi idő elteltével így hozott minket össze a sors. Úgy éreztem, minden stimmel, majd jött az első hideg zuhany. Bejelentette egy nap, hogy hát ő nem szerelmes, és az exbarátnőjét szeretné visszaszerezni. Úgy éreztem magam, mint akinek összetapossák a szívét, ott álltam csalódottan. Mindezek ellenére kértem, hogy maradjunk jóban, ne hagyjon el (ténylegesen nem jártunk), adjon egy kis időt, hogy kialakulhasson benne, hogy pontosan mit is akar. Valóban nem is változott a kapcsolatunk, ugyanúgy beszéltünk, találkoztunk. Én időközben szakítottam a párommal, igazából nem mondhatom, hogy a srác miatt, mert ez a kapcsolat már ő előtte is haldoklott, de nyilván ő azért rásegített. Hozzá teszem, soha nem kérte, hogy szakítsak.

Mentek a dolgok tovább, nyilván már nem titokban, de nem kürtöltük világgá, hogy hát mi elég sok időt töltünk egymással. Úgy éreztem, minden jól alakul, hamarosan meglesz, az enyém lesz, mikor egy fél év után benyögte az „exbarátnőm”-sztorit ismét, de már úgy, hogy lehet, újra összejönnek. Tette mindezt akkor, mikor egy hétvégére kettesben elmentünk sátrazni, és mikor jöttünk hazafele, elmesélte, mi bántja. Mert persze engem nem akar megbántani, fontos vagyok neki, nem tudja, mit tegyen. Szétcsaptam magam teljesen, hetekig hánytam, nem ettem, az amúgy is 50 kilómból egyből 8-at ledobtam. Nagyon fájtak a szavai, és igazából nem értettem, miért csinálja ezt velem. Nagyon beteg voltam, de nem hagyott magamra. Ugyanúgy beszéltünk, keresett és találkoztunk. Akkor azt hittem, akkor látom utoljára, akkor alszok nála utoljára. De valahogy az élet úgy hozta, hogy nem szakadtunk el, ő nem jött össze az excsajjal, ment minden tovább, ahogy eddig, kezdtem magam összeszedni, boldog voltam.

Ment megint rendben minden fél évig, majd úgy döntött, hogy munkahelyet vált ő is, viszonylag hamar össze is jött neki úgy állás, persze tőlem jóval messzebbi településen. Megbeszéltük, nem lesz gond, ugyanúgy tudunk találkozni, ne féljek semmitől. Azért észrevettem, hogy furán kezd viselkedni, alig ír, mikor nála voltam is, alig foglalkozott velem. Rákérdeztem, persze nincs semmi, csak fáradt, és a váltás megviseli, majd utána kibújt a szög a zsákból. Hát persze az exnő kitalálta (megint), hogy kezdjék újra, és elköltözne vele arra a településre, ahol munkát kapott. Persze mindezt üzenet formájában adta elő, én épp dolgoztam, hát azt hittem, lefordulok a székről, mikor látom, hogy mit írt.

Na akkor már teljesen szétcsaptam magam, be kellett vinni a kórházba, mert megállás nélkül hánytam, ordítottam, összeroppantam. Könyörögtem neki, hogy ne hagyjon el, ne tegye ezt velem, már nyugtatókat kaptam. Valóban akkor sem hagyott magamra, nyilván furdalta a lelkiismeret, és igazából azóta is megy minden ugyanúgy. Annak ellenére, hogy nem hiszem el neki, hogy ő már nem akar semmit az excsajtól, ha tehetném, a nap 24 órájában figyelném, mit csinál, kivel beszél, Facebookon kivel levelezik. Ezt már szóvá is tette, hogy rövid pórázon tartom. Most megint kezd furcsa lenni, hanyagol, azt veszem észre, bár amikor ott vagyok, a szokásos apróságokat leszámítva meg jól elvagyunk egymással. Próbálok nem vinnyogni, nem számon kérni, vidám és „dilis” lenni, mert azt tudom, hogy szereti.

Igazából tudom, hogy ebből a kapcsolatból soha nem lesz komoly kapcsolat, annak ellenére, hogy biztos vagyok benne, hogy nekem ő az igazi. Ő megmondta, nem szerelmes belém, nagyon szeret, de nem szerelmes. A szívem szakad meg, és tudom, hogy ezzel a kapcsolattal csak gyötröm magam, de olyan szinten függök tőle, mint még soha senkitől. Nem tudom elképzelni az életem nélküle, hogy nem írna, hogy nem találkoznánk. Igen, az eszem nagyon jól tudja, mit kellene tennem, de a szívem sokkal erősebb és nem hagyja. Még mindig bízok benne, hogy rájön arra, hogy én kellek neki és hogy mi összetartozunk. Ha nem így lenne, akkor nem hozott volna össze a sors ilyen szinten bennünket.

Elnézést a hosszú sorokért, de nem tudtam jobban rövidíteni. Így teljes a kép úgy érzem.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket.