A mai posztban olvasható történet főszereplőjét ön, reméljük, már ismeri: Bulcsú név alatt tettük közzé szerdán levele első felét. „Elérkezett az idő, kellő energialöket, elszántság és merészség, hogy én is megírjam a történetem, avagy hogy szívtam eddigi életemben” – ezzel kezdte Bulcsú, és elmesélte nekünk három barátnőjének történetét. A levél első felében az első két lánnyal már megismerkedhettünk, de mára maradt a harmadik szerelem, amiről Bulcsú a legtöbbet írt. Ez a része a levélnek már csak azért is nagyon érdekes, mert előkerül benne a hit és a vallás témája, amiről nem sokan szoktak beszélni a Randiblognak levelet beküldők közül (bár jó régen azért szóba került már egyszer ez is). Úgy olvassa most tovább Bulcsú sztoriját, hogy közben tartsa észben, hogy ha van saját tapasztalata vagy véleménye a témában, akkor nagyon jó lenne, ha írna ön is! A Randiblog email-címe továbbra is változatlan!
„Barátnő 3
Eltelt megint kb. fél év. Persze rohadtul szomorú voltam. Annyi tartozásom van még velem kapcsolatban, hogy én nagyon hiszek Istenben. Máshogy élem meg ezt a kapcsolatot, mint sokan. Nem vagyok vallásos, de szinte tudom, hogy van Isten.
Társkeresőre megint felkerültem. Hát ez már csak ilyen... Ott megismertem egy joghallgatót. Kb. egy hónapig beszélgettünk neten – max. 1 hétig beszélj valakivel neten. Ha nem lehet megoldani a találkozást, bukott ügy! Merthogy vele még a nyári szünet alatt „ismerkedtem” meg. Az első találkozás félresikerült, merthogy a bérletem otthon hagytam. Rettegve az ellenőröktől úgy döntöttem, hogy az első mondat a köszönésem után az lesz, hogy visszamegyünk a lakásra. Na, egész úton azzal heccelt, hogy biztos meg akarom erőszakolni. WTF?! Bementünk, mutattam, hogy tényleg az asztalon van a bérlet. Amint zártam az ajtót – lakáson kívül voltunk – eleredt az eső. Nem volt mit tenni, esernyő híján ott maradtunk a lakásomon. Mindenbe belekötött (berendezés terén). Na jó, ugrok egy picit: folyamatosan belekötött mindenbe. Egyszer nálam aludt – nem, ez nem úgy működik, hogy ha valaki nálam alszik, akkor abból biztos petting vagy dugás lesz. Nekem értékrendem van – viszont azért annyira nem vagyok fatökű. Elkezdtem szóban pedzegetni a dolgot. De nem a testi együttlétet, hanem azt, hogy mi is van velünk. Nekem a lélek az első, utána jöhet a test. De a kettő egyenrangú!
Istenhitem kihasználva és segítőszándékkal az egyik ismerősöm rávett, hogy csatlakozzak egy vallási közösséghez. A lényege az volt, hogy egyetemisták avagy fiatalok összejárogattak a hét egyik napján, és imádkoztak, beszélgettek, imádkoztak, kajáltak, imádkoztak, és búcsúztak. Ez volt mindig a program.
Ismerve a jogi hallgatóval a szitut, a szívem ki volt tárva.
Megismertem a 3. barátnőmet. De akkor még csak kezdetleges volt. Csak ismerősök voltunk. Nyertem – akkor életemben először valamit – egy páros belépőt egy koncertre. Gondolkodtam, hogy kit hívjak el. A gyülekezetből a lányt, vagy a jogos lányt? Felhívtam a jogos lányt – az a telefonhívás sorsdöntő volt...! mert nem vette fel.
Elmentem a gyülis lánnyal. Szép volt, jó volt a koncert.
(Ugrok a történetben.) Az elején minden szépen és jól alakult. Viszont egyvalamit kivéve. Hiába volt totál azonos értékrendünk. Nem volt meg a 3 lábú szék. Szerelem, szeretet és szex. Csak 2 volt meg.
Szüzességi fogadalmat kötött. Hülye voltam megint és szerelmes.
Megmondtam a jogos csajnak, hogy nincs tovább, vége. Erre sírva fakadt, és azt mondta, hogy ő pedig szerelmes belém. Erre megrökönyödötten megkérdeztem tőle, hogy hogyan lehet ő szerelmes, ha végig nem bízott meg bennem? Mindig csak csipkelődött – jó, ez hagyján –, de folyton azt hajtogatta, hogy nem bízik meg bennem, és „nem állunk azon a bizalmi szinten”. Ha valaki nem bízik meg a másikban, hogy lehet szerelmes?!
Szegénynek kiadtam az útját. Az a nagy büdös helyzet, kedves olvasó, hogy fáj a szívem, mert nem tudom, hogy vele hogy történt volna. De lehet, nem bírtam volna a csipkelődő modorát. Azóta ő is párban van, és az ilyet tiszteletben tartom. Tudom, milyen az, ha elveszik a párod.
Elcsattant az első csók a vallásossal, és hát részemről mennybéli volt lelkileg. Nagyon szép lánynak láttam, gyönyörű lélekkel, és gyönyörű testtel. Sajnos ez utóbbi lett a vesztem is. Egy éven keresztül udvaroltam neki. Buta volt ő is, mert elkotyogta anyjának, hogy aludt már a lakásomon. Az anyjánál pedig – mint kiderült, az egész családja bigott szemellenzős vallásosok –, mint a család vezérénél, elvágtam magam. Onnantól kezdve én lettem a rossz, a csúnya. „Nem illünk össze, hogy velem csak szenvedni fog”. Nem „adhatja” nekem „magát”, mert akkor „tisztátalan”! lesz. Mert én mocskos vagyok, vagy mi!? „Mert tisztátalanul fogsz az Úr színe elé menni” stb... S sajnos nem csak a szülei, testvérei, de a legjobb barátnője is ezzel mocskolt a hátam mögött, holott ő testi kapcsolatban volt a párjával. Sőt, olyannal riogatta a barátnője, hogy én biztos csak meg akarom dugni, utána meg majd biztos el fogom dobni. Volt, hogy ilyet mondott: „ez olyan, mintha én egy automata lennék, amibe bedobod a pénzt, és megkapod a jutalmad…” Vagy: „amióta veled vagyok, rossz ember lettem” – ezt azért mondta, mert beindult a szexuális fantáziája…
Többször szakítottunk. Az elsőnél kikeltem magamból, és beolvastam a szüleinek, mert őket okoltam azért, mert ennyire a föld fölött járnak a vallási fanatizmusukkal. Csak magam alatt vágtam a fát. Nem bírtam. 2 hónap után visszahúzott a szívem. Titokban kellett találkoznunk. Azzal fenyegették meg a lányt, hogy ki fogják tagadni, ha még egyszer megtudják, hogy mi újra együtt vagyunk. A leányzót próbáltam nyugtatgatni. Elszólt egy olyan mondatot, hogy jó lenne, ha leutaznék – oda-vissza 1 óra 10 perc – a szüleihez, és bocsánat kérnék tőlük. Persze hát, igen. Komoly embernek tartva magam, arra gondoltam, jobb, ha jóban vagy leendő apósoddal, anyósoddal, hisz velük fogsz leélni egy életet. Vettem egy mély levegőt, elmentem az oroszlán barlangjába. Meglepően jól fogadtak. Viszont fura volt a szituáció.
„Hát most mit kezdjünk ezzel a gyerekkel?” Kérdezte a pátriárka a lány apját, avagy a férjét. Éreztem a levegőben és a tekintetükben, hogy megfojtanának. Viszont fél siker már az volt, hogy megjelentem. És csak erkölcsi sikerről beszélhetünk!
Annyit mondtam – s hogy a lánynak ne tegyek rosszat, nem mondtam el nekik, hogy mi újra egy pár vagyunk –, hogy miért jöttem: hogy bocsánatot akarok kérni azért, mert ítélkeztem felettünk, a nevelési módszereik felett.
Elkezdte az anyja mondani, hogy a lány nagyon sokat szenvedett a nyár alatt, mialatt én szakítottam vele. Rengeteget sírt.
Mondtam, hogy igen, tudom, sajnálom.
Ekkor mondták, hogy hát lényegében tőle kéne bocsánatot kérnem, de ő most épp iskolában van. Megint nem akartam mondani, hogy tudom, hogy iskolában van, hisz tegnap is találkoztam vele (egyébként bejárós, igen, napi többször leutazza a 1.10 órát), mi újra elvileg egy pár vagyunk. Elvileg.
Amit mondtak ezután, azt soha az életben nem fogom elfelejteni, és szerintem Isten nem ilyen világot képzel el nekünk, embereknek. Isten nem akarja, hogy egy életen keresztül egy rohadt köldökzsinóron legyünk, s ne tudjunk élni. De azt se lehet, hogy dőzsölve minden kipróbáljunk – mai Carpe Diem felfogás. Ez a mai baj a világgal. Vagy kurva, vagy apáca. Vagy túl jó, vagy túl rossz. A jó beképzelt, a rossz meg...
Na de jöjjön az ominózus mondat:
„Kedves – és ekkor mondta a nevem –, katolikus elvünkből megbocsátunk neked.”
Katolikusi elv.
Hmmm...
Tudtommal az ember szívből bocsájt meg. Ez képmutatás. Ez a Krisztusi szeretet bemocskolása. Mondanom sem kell, 4 hétre rá végleg elvágtuk szálainkat, mert nem bírtam megállni, hogy csók közben olyan helyre ne tapintsak, ami már nem megengedett.
Nos, mint fentebb említettem, egy éven keresztül ment a huzavona. Soha nem hagytak békét nekünk. Ha békén hagytak, boldogok voltunk viszonylag. Tudtuk tervezgetni a jövőbeni házunk helyét, a gyermekeink számát, stb... Viszont a szex téma mindig feljött, mert szenvedő alanyai voltunk...
Nem tudom, mi örömük van a mai szülőknek abban, hogy a lányuk vagy fiuk boldogságát elveszik, s nem hagyják, hogy szabadon döntsenek arról, kikkel szeretnének együtt lenni. Mintha az őskorban lennének. Ott volt szokás a szüzességi fogadalom és a vagyonosodás-alapú házasságkötés…
A másik.
Soha az életben nem tapasztalta meg, milyen a szexuális gyönyör. Olyan dologtól vonta meg magát a leányzó, s engem, s tette tönkre a vallási fanatizmusa – s az, hogy hallgatott másra, csak a szívére nem, s tán pont, hogy ő volt az, aki nem szerette a másikat ebben a kapcsolatban – a kapcsolatunkat, amiből soha az életben nem volt része.
Tartok attól, s megalapozott a gyanúm – de ha tévedek, akkor linkeljétek be azt a cikket ami erről értekezik, ha van ilyen – hogy ha valaki maszturbálás útján nem tapasztalja meg késői serdülőkorban (pl. 18 felett) – s gondolom ez inkább nőkre jellemző (lásd az első barátnőm) – a szexuális gyönyört, akkor lehet, hogy nem fejlődik ki úgy az idegi pálya, ami később eljuttatja a csúcsra, az orgazmusra, s ezáltal frigid lesz. Tehát ha ez igaz, és lehetséges, akkor ő, a legutóbbi, soha a büdös életbe nem fogja felfogni, mekkora szenvedést okozott egy évig, és még az utolsó szakítás után fél évvel nekem.
Tehát másfél évig.
Mert Isten igazából miatta vagyok még mindig kissé kikészülve. Noha már állnék elébe egy másik párkapcsolatnak, viszont valahol legbelül az ember mindig szeretni fogja a legutóbbit. Főleg akkor, ha sokat tett azért a valakiért. Az első is sokat jelentett, s nem csak azért, mert első volt, hanem mert tűrtem a csalást.
Ahogy látja a kedves olvasó, hogy nekem eléggé betett a sors.
Viszont a sors nem egyenlő Istennel. Isten csak próbál segíteni.
„A sorsotok nincs előre megírva. Senkié sem. A sorsotokat magatok alakítjátok, úgy csináljátok, hogy jó legyen, ketten együtt!” – és milyen igaz!
15 éves koromban Istent megkértem, hogy ha lehet, minél előbb vezesse felém azt a lányt, akivel boldogságban leélhetem az életem. Sajnos mind a mai napig csak csalódom. Talán azért, mert túlságosan szeretném, és könnyen látom meg másban az igazit.
Pedig ez nem igaz. Egyre magasabbak az elvárásaim, de még mindig azt érzem, hogy nem kérek olyat, amit ne lehetne könnyen teljesíteni.
A „könnyen” relatív, mert sajnos egy kifordult világban élünk.
S épp ezért nem bántam meg, hogy én maradtam olyan, amilyen voltam. Kijelenthetem, hogy nem vagyok se konzervatív, se szabadelvű! Én középúton járok!
Az ajtóm nyitva van.”