horoszkóp

Az exe szólt, hogy a barátomnak van gyereke

2014.10.23. 17:51

Ennek a kislánynak az írása meghatott... Firkantottam neki egy választ, ha gondoljátok, tegyétek ki” – újabb levelet kaptunk valakitől, akinek egy történetét korábban már megjelentettük, a beküldő ezúttal Gyöngyi álnéven fog szerepelni. Gyöngyi azt mondja, az ő élete és helyzete nagyon sokban hasonlít Brigittáéra, akinek egyébként még rengeteg válasz érkezett ezen kívül – ezúton is köszönjük mindegyiket! Amiben Gyöngyi mégis drasztikusan különbözik Brigittától, az az, hogy (most már) teljesen máshogy áll hozzá az élethez, a párkapcsolatokhoz és a mindenféle kellemes vagy kevésbé kellemes kalandokhoz. Az utóbbiból is jutott ugyanis Gyöngyinek éppen elég. Ha ön szintén szívesen megírná véleményét és tapasztalatait, kérjük, küldjön egy levelet a Randiblog emailcímére!

Kedves Brigitta! Megpróbálom a legkevésbé kioktató hangnemben ,,papírra” vetni az alábbi sorokat, és mivel tanácsot sem kértél, így nem is adok; azonban úgy érzem, annyi párhuzam van a kettőnk eddigi párkapcsolati… hm… sikerei között, hogy elmondom neked a sztorim, hátha megnyugszol kicsit. A különbség annyi, hogy én már öt évvel többet lehúztam. Előrebocsátom; nincsen happy endem, tárgyilagosság van helyette.

Család… Nem mondanám, hogy katasztrófa, de közeli ahhoz. Eltitkolt testvér, alkoholista apa, aki ugyan volt, de soha nem beszéltünk semmit, satöbbi. Hidd el, ez szinte mindenhol, mindenkinél így van. Nem bagatellizálom el édesapád halálát, mert el sem tudom képzelni, min mentél keresztül, de mindenki cipeli a maga ügyeit.

Az első kapcsolatom a tiedhez kísértetiesen hasonlít, 15 voltam, internet, szerelem, másik város, a srác hülyített négy évig. Négy. Közben persze volt az, amit te ribanckodásnak hívnál. Ma, amikor a hihetetlenül aranyos barátnőjével látom mosolyogni közösségi oldalakon, már csak egy jóleső sóhaj és egy nosztalgikus mosoly csúszik ki belőlem.

Ezután 19 évesen belevetettem magam én is a sűrűjébe. Egyetem, bulik, ilyen-olyan hosszú, de mind komolytalan kapcsolat. Igazából nem is bántam, mert rengeteg barátom volt. Zavart persze, hogy miért nem jön össze valami, az összes közeli barátom túl vagy éppen benne volt egy komoly kapcsolatban, gondolkodtam, hogy mi a baj velem, éjszakákat virrasztottam át elmélkedve az addigi ,,borzasztó ribanckodásomon”, a családi hátteremen, az elpazarolt négy évemen…

Aztán egyetem után – már három éve – külföldre költöztem egy többmilliós városba. Hónapokig semmi, aztán itt is sikerült pár barátot szereznem, meg jöttek utánam otthonról, szóval itt is elkezdődött a bulizás, meg az online társkeresők világába is belevetettem magam. Egy pár hónappal ezelőtt meg is írtam az egyik tapasztalatom; ma már persze az is teljesen nonszensznek tűnik, hogy úgy ki voltam bukva.

Azelőtt/után volt néhány kötetlen kapcsolat, amikor egyikünk sem számított többre néhány isteni koncertnél, vacsoránál, filmnél, italnál és kósza éjszakánál. Megjegyzem, ez azért volt jó, mert így az a törődés, amiről te beszélsz, megvolt, viszont közben a saját életemmel is tudtam foglalkozni. Ezeknek egyébként általában költözés vagy egyszerűen csak elévülés miatt lett abszolút fájdalommentes vége. Tipp: az edzés egy hihetetlenül jó módszer a felfrissülésre, gondolatok elterelésére, időtöltésre, kifáradásra és depi csökkentésére.

Tapasztalataim szerint egy dolog riasztja borzasztóan a férfinemet, ez pedig az elvárás. Pár hónappal egy szó nélkül lelépős srác után belefutottam egy borzasztóan lehengerlő, ám rengeteg rejtett kis üggyel megspékelt férfiba… Volt ott minden, együtt töltött hosszú hétvégék, virág, közös főzés… Pár hét után megkérdeztem, hogy ő általánosságban barátnőt szeretne-e vagy inkább csak szabadidő-partnert. Az előbbire szavazott, pedig tudta, hogy én az utóbbival is meglennék, és ez aztán annyira felspannolta a hormonjaim, hogy elterveztem a barátoknak való bemutatást, barátnői státuszba lépést, satöbbi. Hiba volt. De nagyon jó hiba, mert kiderült, hogy nincs kész ilyesmire, még akkor is, ha azt mondta. Nagyon fájt, mert nagy reményeim voltak, viszont rájöttem, hogy megalázni magam semmi értelme, így hagytam a dolgot. Beszéltünk még párszor, próbált visszajönni, nemet mondtam. Az idő ezen is segített.

Az idő, meg egy régebbi barát… Aki szintén megérne egy pár oldalnyi leírást, de pár mondatra szűkítem – épp egy kapcsolatból lábalt kifelé, mikor megismerkedtünk egy házibuliban, csak arról nem szólt, hogy gyereke van. Szólt erről viszont az exe, akivel akkor még mindig együtt éltek, és a lány elmondta nekem pár üzenetben, hogy ő vissza akarja kapni, hagyjam békén a fiút. A gyereke eltitkolását annyira jellemtelen és szemét húzásnak tartottam, hogy nem beszéltünk nagyon sokáig, amitől szegény lány annyira hálás lett, hogy hónapokig én láttam el párkapcsolat-javító tanácsokkal emaileken keresztül. Nevetséges. A gyereked apja, aki már kidobott, lesmárol egy lányt, te lecsekkolod (az amúgy teljes mértékben ártatlan) levelezésüket Facebookon, majd próbálsz összebarátkozni a lánnyal? Komolyan?

Illusztráció
Illusztráció

Aztán láttam és hallottam, hogy helyre tette a gyerekével a dolgokat és elköltözött az exétől is. Mivel rengeteg érdeklődési körünk közös, így megbocsátottam, és felvettem vele a kapcsolatot, hogy pár hónapig barátként funkcionáljunk. Aztán a szakítás után segített nekem egy koktélesttel, amikor lekéstem az utolsó metrót, és még mindig volt egy csomó minden, amiről beszélni akartunk és… Akkor azt is nagyon akartuk már. Meg utána is. Isteni nyarunk volt együtt, viszont bumm! Egyre inkább egy kapcsolatra kezdett hasonlítani az egész, a barátok is feszegették, hogy mi a helyzet velünk. Nekem tényleg csak inkább elterelés volt az egész, ráadásul ő – szerintem a volt nője miatt, aki amúgy tényleg ijesztő, mint írtam – teljes mértékben kapcsolatfóbiás. Augusztus végén megkért, hogy hagyjuk az egészet. Én mondtam neki, hogy kezdjünk mindketten új kapcsolatba, és maradjunk barátok, de azt mondta, azt nem tudná csinálni. Kategorikusan kijelentette, hogy nincs más. Hogy igazat mondott-e? Fogalmam sincs, de nem is érdekel.

És tudod, most mit csinálok? Elkezdtem randizni egy új sráccal egy hónapja. És bízom benne, csak már okosabban.

Nincs happy end. Lassan huszonöt vagyok, még mindig komoly kapcsolat nélkül a hátam mögött, igen sok komolytalannal. De figyelj! Én sosem, sosem ribancoznám le magam, mert az, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy, nem, vagy nemcsak rajtam állt. Tudod, mennyi bizonytalanság van bennem? Túl kövér vagyok, szegény családból, nem elég sűrű a hajam, túl nagy az orrom, lusta vagyok, követelődző… Annyi minden van, annyi! És mégis, sosem tudnám elhinni, hogy engem nem lehet szeretni. Miért ne lehetne? Úgy érzem, rengeteget profitáltam az eddigi elbaltázott kapcsolatokból, rájöttem, mit akarok másoktól és magamtól. Mennyivel lett volna jobb, ha nem engedem el őket és benne ragadok egy olyan kapcsolatban, ami nem jó? Minek harcolnék azért, hogy megszeressen valaki? Ezek a dolgok jönnek, maguktól, és akkora közhely, de csak késznek kell lenned rá, hogy befogadd őket.

Senkinek, nekem sem megy simán; bőgtem üvöltve magzatpózban a szőnyegen, hánytam kocsma wc-jében, sírtam telefonba, edzettem, amíg mozogni tudtam és könnyeztem nyújtásnál, megettem egy liter jégkrémet félóra alatt, álltam az esőben szomorú zenét hallgatva… Sőt, fogok is. De ez csak az élet velejárója. Egy tanács mégis: tiszteld magad! Persze az is lehet, hogy súlyosabb a helyzet, mint én értettem; ez esetben egy pszichológus talán segíthet. Minden jót!