Na, most jönne az hogy "A pénz nem minden!" Mindenki azért szeretne jobban élni, hogy biztonságot teremtsen magának. Viszont ez egy soha véget nem érő kör, hiszen ha 2000$-t keresel akkor 2500$-os problémáid lesznek, ha 10000-et, akkor 15000-es lesz a probléma, ugyanis ha már valamit megengedhetsz magadnak, akkor megveszed, és így minden költséged magasabb lesz. Egy soha véget nem érő körben rohangászik az ember. És előbb utóbb kezdi úgy érezni magát, mint a kutya, aki a saját farkát kergeti.
Sajnos elfelejtjük azt a filozófiai dolgot is, hogy a Sors esetleg mást akarhat, és vagy elvesz mindent, vagy a problémák egyre csak növekszenek. Mindezek rengeteg stresszel járnak. Viszont ezt is meg lehet szokni.
Persze csalóka, ha az álmok megvalósulnak, mert az vége valaminek és új célokat kell keresni, mert nem lehet a baberjainkon ücsörögni. Kezdődik az egész előről. Persze régen birodalmak születtek így, mert Gallia után meghóditani Britanniát teljesen természetes volt Ceasar-nak.
Így volt ez az én esetemben is, bejött egy munka, sikerült is jól megcsinálni, de utána azonnal új után kellett nézni. Fárasztó volt, szóval jön a kérdés, akkor meg minek?
Lehet, pesszimistán hangzik, pedig nem az, mert ez az egyik legjobb motiváció is egyben. Ugyanakkor a siker Amerikában nem garancia semmire, hiszen nem lehet 30 évvel ezelőtti munkából megélni (lehet, de azt inkabb komikusnak tartják), nem úgy mint itthon.
Egy nagyon kedves barátom, aki félig magyar, félig olasz, Robert Hegyes, az egyik leghíresebb sit-com-nak a "Welcome back Kotter" –nek John Travolta partnereként volt a sztárja. (Ezt a show-t a mai napig jatszák szerte a világban). Annyira azonositották a karakterrel, amit játszott (puertoricoi jew, Epstein), hogy bármennyire is zseniális színész, de azóta sem kap komoly állást. Persze dolgozik, de nem annyira amennyire megérdemelne. A példa nem tökéletes, de a sikert egy idő után már nem lehet kihasználni.
Persze mint fényképész ez annyira nem érintett engem. Én nem úgy voltam híres, hogy a vízcsapból is én folytam, hanem a szakmában ismertek el, viszont ebből is elegem lett, mert már tíz eve ugyanazzal a társasággal dolgoztam, és hetente kétszer kellett production meetingekre rohangászni, bizonygatni, hogy még nem felejtettem el fényképezni.
Egy szó mint száz, beleuntam abba, hogy a kutyám értelmesebbnek látszott mint én, noha egy rottweiler volt, akinek nincs is farka, viszont nem is kergette annyit mint nekem kellett.
Persze mondhatja bárki, hogy könnyű így látni, ha már megvolt es túl vagy a sikerélményen. Annyira hálás vagyok a sorsnak, hogy még a legvadabb fantáziámat is valóra váltotta, és annyi kalandban volt részem, de most valami gyökeresen másra van szüksegem, ezért döntöttem úgy, hogy haza jövök. Bár a Sunset Blvr minden kövét ismerem, az Andrássyét csak alig.
Nem szabad a múltban élni.
Ha kérdezik, hogy melyik a kedvenc képem, mindig azt mondom, hogy az, amit holnap fogok csinálni. A fontos az hogy mosolyogva várjuk a holnapot.