Lehet, hogy kultúrkörökben alpári ízlésnek tűnhet, de be kell vallanom, nekem a blues zene a kedvencem, ezért különös élmény volt egy blues énekest fotózni, Sharrie Williams személyében.
Sajnos éppen akkor érkezett meg a reptérről 20 óra utazás után, de bármennyire is fáradt volt, valódi profi módjára viselkedett, és könnyűvé tette a munkát. Jó érzés volt angolul fotózni, mert LA-ben én szinte senkit sem magyarul fotóztam, ami így nagyon nehézzé teszi az itthoni munkát. Mindennek - a fotózásnak meg pláne - van egy ritmusa, amiben a kommunikáció játsza a legfőbb szerepet, és sajnos, a magyar szavak néha nehezen jutnak eszembe, úgyhogy szégyenkezem is emiatt. De most nem volt probléma, és pár perc alatt elértem, amit szerettem volna. Még a TV2 is kijött az alkalomra, úgyhogy interjú is készült velem, amit a Favoritban lehett látni.
Aztán jött a koncert. A West-Balkan, sör, no és blues! Mi kell ennél több?! (Szép lányok esetleg), de most másról lesz szó.
Egyszer régen egy TV show-n dolgoztam (The Untouchables) Chicago-ban, és ott aztán kiélhettem a blues iránti szeretetemet. Volt egy blues kocsma, ahol amatőr este volt hétfőnként, és én éppen aznap voltam ott. Na, irány a hely, amiben az volt a legfantasztikusabb, hogy 200 kilós fekete buszsofőrök felmentek a színpadra, és Eric Claptont megszégyenítő módon kezdtek muzsikálni.
Eszméletlen élmény volt, dehát Chicago egy ilyen hely. Amellett hogy az egyik legszebb város az USA-ban, az emberek fantasztikusan aranyosak, és a hangulat leírhatatlan. Hajnalig mulattunk, ami önmagában még nem baj, de másnap egy hosszú napunk lett volna. Végül megoldottuk.
Egy anekdota jutott eszembe. William Forsythe játszotta Al Capone-t a sorozatban, és mint minden tehetséges színésszel, vele is bajok voltak. Figyelmeztettek, hogy nem könnyű vele dolgozni, úgyhogy legyek óvatos. Na, mondom, “Ez is jól kezdődik!”
Persze nem Madonna-fele parasztságról volt szó, csak szimplán egy színész önbizonytalanságáról. De az Istenek mosolyogtak rám. Hiába 30 év, az akcentusomat nem tudtam elveszíteni, ezért Bill rögtön rákérdezett, hogy honnan jöttem? Mire büszkén mondtam, hogy magyar vagyok. Erre elkezdett röhögni, és mondta, hogy az irodája pont az egyik LA-i magyar étterme mellett van, és a töltött káposztához úgy hozzászokott mint valami droghoz.
Aztán a magyar konyha révén minden elrendeződött közöttünk, és még mindenki csodálkozott is, hogy mennyire egyszerűvé vált a nap. “Jézus, mit mondtál neki?” - kérdezte a show runner, mire én Napoleon-t idézve válaszoltam: "A sereg a hasán keresztül mozog", és elkezdtem forgatni.
Sajnos azok a fotók a Paramount birtokában vannak, és miután főleg mozifilmet csináltam, most nem tudom felrakni.