A hollywood gyár

Gondolom néhányan azt gondolják: Őrült vagyok. Annyira azért nem. Bár az átlagostól eltérőt könnyebb ezzel a fordulattal lezárni: Örült! Egyszerű, nem?! Innentől kezdve bármit mond, belefér, érthető, mert őrült. Nem?! Na, ilyen könnyen azért ne ússzuk meg, jó?!

Mert, ha hiszed, ha nem, tényleg azt mondom, a jót is meg lehet szokni. De mennyire! Talán ez az egyik legrégibb klisé. Kellemetlen, de igaz. Amerikában értettem meg, akármilyen olcsó fordulatnak is látszik, mégis igaz. Ha az álmaink hétköznapivá válnak, s már a másoké sem tűnik olyan izgalmasnak, jön az előremenekülés.

Egyre értékesebbet kell álmodni. Az elvárás egyre feljebb kúszik, alattomosan, hol magad, hol meg más miatt. Ok, de ez nem a magasugrás, ahol a lécet egyre feljebb lehet tenni. Még azt sem tudod megéri-e. Akkora lesz a nyomás, hogy ezt át sem tudod gondolni. A bensőd követelőzik, miközben a legtöbbször varriációkat gyártasz egy témára az újdonságra való törekvés kényszerű szorításában. Egy idő után nem csak a munkában, a magánéletben is (most a következményekről inkább ne is beszéljünk).

Először statisztákat fényképeztem, aztán sztárokat. Mi a különbség? Akarsz nevetni?! Semmi. A vége ugyanaz, ráadásul a statiszták sokszor sokkal érdekesebbek. Aztán az, hogy kikre, mi, hogyan hat, az is elég érdekes.

Ami nekem magától értetődő, az neked elérhetetlen, vagy éppen érdektelen. Mindenesetre bevándorlóként egy csomó dolog feldobott, ami az ott élőknek természetes volt. Pesten még csempészett lemezeken hallgattam azokat, akikkel ott együtt bulizhattam. Nem nagy ügy, de néha pont az ilyesmikre emlékszünk legjobban.

Hollywood! Ott tartottam az előbb: ’The industry’ vagy ’The factory’. Nem véletlen, hogy így hívják. Ezt csak az hárítja, aki nem érti, miért beszélnek így róla: ipar, gyár. Mert az. Termelés folyik. Nem művészkedünk, termelünk. Csakhogy művészek termelnek. És ez a lényeg! S persze a művészlelkek napról-napra jobbat akarnak csinálni. Ha egy üzletember ezt jól használná, - ahogy néha ez történik - tökéletesen működne minden. Mindenesetre az arányok borulása érdekes helyzeteket produkál.

Igaziból ott tanultam meg azt is, mit jelent ’ commercial’ fotósnak lenni. A szó, ugye, kereskedelmit, tehát haszonszerzéssel-járót jelent. A haszon alatt ne a fizetséget értsd, hanem amit az hoz, amit a képekkel eladnak. Szerintem ilyen értelemben a régi reneszánsz festők, Raffaello is ilyen művészek voltak. Festményeikkel adták el a vallást. Merész?

Félre ne értsd, nem magamat akartam hozzájuk hasonltani. A jelenséget viszont annál inkább. Így is vad? A lényeg az, hogy Hollywoodban a munka volt minden. Ahhoz, hogy holnap is dolgozhassunk, hajtani kell. A tegnapi babérok nem játszanak. Kit érdekel, milyen volt az elmúlt harminc év? Az számít milyen az utolsó munkád. Mennyire vagy képben. Így is, úgy is, amúgy is, (ha érted, mire gondolok), szabadúszóként marad a következő dolog kiötlése, hogy holnap is sikerüljön. Kemény.

Kicsit olyan leszel, mint a bűvész a kalapban rejtegetett nyúllal. Nem ránthatsz ki egy pár véres fület a tökéletesen fehér nyúl helyett. Jó, tudnod kell, hogy rettenetesen jól megfizetik, persze csak addig, amíg produkálsz. Így könnyen előfordulhat veled, amit Katona Klári mondott egyszer: Mindent elért, amit akart az életben, csak nem volt élete! Hát ezt megették egy páran.

Csak vettem a porschékat egymás után, barátaim lear jet-tel röptettek ide-oda, természetes lett playmatekkel randevúzni, valahogy mégis minden a munkához kötődött. Nem volt lazítás. Az utazások is a munka kapcsán voltak. Minden. Így bármennyire is sikeres volt a munka, egysíkúvá lett.

Hülyén hangzik, hogy tíz gyönyörű lánnyal vagy a világ legszebb helyein, s csak az újabb munkát látod benne, s rutinná válik, de látod azt, ha semmi másra nincs időd! Legjobb barátom, Christopher Crowe, nagyon sikeres, show runner, író, rendező. Óriási kúriákon élve, ki sem mozdult az épp aktuális 15 négyzetméteres irodából, ahol dolgozott. Időnként kitört rajta a lakberendezhetnék, olyankor szétröhögtük magunkat: „Mit akarsz, ki sem jössz az odúdból?!”

Na, már hallom „Mi a f..t panaszkodsz?" Nem panaszkodom. Azt sikernek mondhatod, ha meg is tudsz élni abból, ami a hobbid. Ilyen szinten sikeresnek mondhatom magam. Csak azt éreztem, kéne egy másik hobbi. Egy szűz. Egy idő után, a házakat is úgy néztem, mennyire lennének alkalmasak stúdiónak. Ez már gáz. Besokalltam. Lazítani akartam. Lazításképp átjöttem Hamburgba dolgozni. Miután életem, felnőtt életem nagy részét odaát töltöttem, nekem az óvilág nagyon újnak, frissnek tűnt.

Ízlelgettem, vajon tudnék-e itt élni? Minden más. Az európaiak azért dolgoznak, hogy élhessenek, az amerikaiak pedig azért élnek, hogy dolgozhassanak. Ez valahol igaz is. Gondolkodtam, tépelődtem, felbátorodtam, megijedtem. Néha a sorrend változott. A karácsony itthon talált. Csodás élmény volt. Csábító lett az Adrássy úti sörözés nyugalma. Magamra gondoltam. A megélések után maradt hiányaimra. Most mondjam, hogy a pénz nem minden, s hogy a hírnév sem az, aminek előre látszik?! Mondom. Legközelebb. Mert így látom.

Természetesen a tigris nem az enyém, és a lányok is mások feleségei, de "ilyen az élet". Ez Hollywood!