Elrontott perzsa szőnyegek

Már annyi interjúban kérdeztek a plasztikai sebészetről. Véleményem alapján mindig úgy hangzik, mintha keresztesháborút vívnék, pedig nem akarom bántani az orvosokat. Nekik is meg kell élniük, és tudom, hogy néhány elszánt hölgy rájuk sem hallgat.

De gondolkozzunk el egy pillanatra, hogy mi a fontosabb! A nők Isten csodái, bárhogy is néznek ki.

Valójában meg kellene tanulnunk szeretni, és elfogadni önmagunkat. Az önbizalom egy folyamat eredménye. Egy műtét csak percekig oldja meg a problémát (erre az instant kávé a példám, ami percek alatt kész, de valahogy jobb az íze annak, amelyet sokáig főzünk). És aztán csak perpetuálódik a dolog, újabb cicik, főleg nagyobbak, még nagyobb száj, stb.

Egy szó mint száz, azért írom mind ezeket, mert mindig meglepett a sajtóban elhangzó “kebelcsoda” kifejezés.

Miért is lenne csoda?! Csoda, hogy annyi szilikont bele tudtak gyömöszölni?! Vagy esetleg az a csoda, hogy megengedhette magának?!

Az igazi csoda az lenne, ha úgy született volna. Persze itt jön az a paradox helyzet, hogy a lányok, akik dús keblekkel születtek, arról panaszkodnak, a férfiak a mellükkel társalognak. Akiknek meg kicsi a mellük, azok összekaszaboltatják magukat azért, hogy aztán ők is panaszkodhassanak.

Különben is ez kultúra és ízlés kérdése. Van, ahol a nagy mell vulgárisnak hat, van, ahol a nagy fenekeket tartják előnynek. Megrettenve nézzük a híres zsiráf nyakú nőket Afrikában, ahol a hosszú nyak fontosabb, mint a kebel méret. A szexiség, az egy attitűd.

Marilyn Monroe nem azért volt szexi, mert nagy melle volt. Ahogy valaki viselkedik, közvetlenűl, önbizalommal, akitől nem rettegnek a férfiak. Hiszen mi, férfiak, igenis félünk a lányoktól, még akkor is, ha megjátsszuk magunkat. Apró mozdulatokból, gesztusokból áll a szexiség, ami a nőket elbűvölővé teszik. Az első benyomás - bármennyire is tetszetős - gyorsan megváltozhat, ha mögötte nincs semmi személyiség.

Attól, hogy egy lánynak jobban mozog a füle, mint a melle - ahogy egyszer valamelyik erotikus tánc forgatásán egy plasztikázott nőről megjegyezte valaki - attól még nem lesz kívánatosabb. Ha ez a trend folytatódik, akkor a jövőben egy nő természetes mellekkel, deformáltnak fog tűnni. A ponty szájakrol nem is beszélve.

Megérinteni egy női mellet, vagy csókolni egy puha ajkat, egy élmény. Ugyanez idegen és kemény anyagokkal tunningolva valahogy varázsát veszíti. Perfekció, tökéletesség csak egy van. Ha mind tökéletesek lennénk, akkor mind egyformán néznénk ki. Hála Istennek viszont nem így van, és ez tesz mindannyiunkat különlegessé. Innen jött a perzsa szőnyeg hasonlat.

Az arányok a fontosak, és bármennyire is nem vagyunk megelégedve magunkkal, az orrunk tökeletesen passzol az arcunkhoz. Tőlem mindig kérdezték, hogy honnan tudom, ha valakinek az orrát átszabták. Mire én azzal válaszoltam: Hát nem látjátok? Az arányok megváltoztak. Valami más, mint lennie kellene.

Csak azért, mert valami megvalósítható, attól még nem biztos, hogy szükséges. Vegyük már észre, hogy itt elkezdődött egy folyamat, ami egyre furcsább irányba halad! Az esztétikáról nem is beszélve. És kérdezem én: Minek?! Kint a táncosok (stripperek) arra hivatkoztak, hogy így többet keresnek. Szomorú, de igaz, bár szerintem inkább a tanctól függjön a dolog.

A szépség önmagában nem elég. Villon is írt erről egy gyönyörű balladát. A külső elmúlik, ami vonz bennünket, az a belső. És higgyék el, némely modell, akivel dolgoztam, talán nem felelt meg a mai “szépseg ideálnak”, de fantasztikus egyénisége és önbizalma mindent kompenzált.

Na, nem pontifikalok tovább, nem vagyok ellene a dolognak, sőt, mindig hittem abban, hogy mindenki próbálja meg azt csinálni, ami boldoggá teszi. Miközben az egyéniseg felszabadulásáról prédikalunk, mindenki valaki mást utánoz. Talán idevág a régi klise: Vigyázzunk, kit követünk! És ne szabjunk feltételeket a boldogsághoz!

És végül egy kis szavazásra hívom önöket.