Tai-chi-teszt: ehhez az én életem nem elég stresszes

Tegnap 60 perces tai-chi próbaórán vettem részt.

Életemben nem próbáltam még a keleti harcművészetek és egyéb távolról bevett mozgásformák egyikét sem, részben azért, mert a pápával már-már egyetértve nehezemre esik azonosulni az ezek mögött meghúzódó filozófiákkal. Anélkül meg az egész csak egy vicc (ennek megfelelően a 60 perc tai-chi alatt legalább háromszor majdnem el is röhögtem magam, de emiatt szégyenkezem).

Mindenesetre, ha komolyan bírnám venni magamat tai-chizás közben, akkor az azért lenne jó nekem az oktató szerint, mert megőrizném az egészségem, javulna a tartásom és a keringésem, jobban tudnék koncentrálni, harmónia alakulna ki a testemben és a tudatomban egyaránt, valamint a tudatommal általában is jobban tudnám kontrollálni a testem (vagy mi, ezt lehet, hogy rosszul értettem). Hogy kicsit közelebbről hogyan néz ki 60 percnyi tai-chi, és hogy én abszolút anti-trendi módon milyen régen meghaladott irányelveken alapuló testedzésre vágyom a keleti filozófiák helyett, azzal a hajtás után szeretném traktálni önt.

Az ember életének első tai-chi órája abból áll, hogy kis terpeszben helyezgeti át a súlyát egyik lábáról a másikra, miközben a karjait vagy magastartásban, vagy maga elé kinyújtva tartja, mintha egy fatörzset ölelne át. Ez nagyjából az egész. Ennek a képzeletbeli fatörzsnek a helyén van egyébként az ember erőtere, amit egy páros gyakorlat során éreznünk is kellett egymás előtt a partneremmel. Igen, partnerrel mentem, pontosabban ő vitt magával. Nem nagyon lett volna kedvem ugyanis fél óra után egyből egy vadidegen erőterébe nyúlkálnom, mint ahogy erre a csoportból sokan rákényszerültek. Amit a tai-chiból ennyi idő alatt megismertem, az gyakorlatilag megegyezik azzal, amit gyerekkoromban az "Idősebbek is elkezdhetik" c. tévéműsorban "légzőgyakorlat" címszó alatt mutattak be mindig az adás végén. Aminek a szükségességét nem kérdőjelezem meg, csak ezt tudom otthon egyedül is csinálni korlátlan mennyiségben óránként nulla forint fizetése mellett. Sőt, szoktam is.

Namost, én egy kifejezetten izzadós típus vagyok sajnos. Hazafelé a lépcsőn feljövet leizzadtam, de a 60 perc tai-chi alatt nem. Az oktató mondta is, hogy ezek a mozdulatok annyira nyugtató hatással vannak az emberre, hogy gyakran előfordul, hogy a tai-chizóknak gyakorlat közben ásítaniuk kell, tehát ásítsunk csak nyugodtan mi is. Ezen a ponton először is megint az jutott eszembe, hogy éppen ásítani is tudok otthon egyedül ingyen, másrészt meg azt állapítottam meg, hogy belőlem teljesen hiányzik ez a harmónia iránti kétségbeesett vágy és ez a mániákus stressz-fóbia, ami a XXI. század emberét vezérli. Én abszolút jól érzem magam a testemben harminc éves létemre, és valószínűleg nem elég stresszes a munkám meg a magánéletem, mert ha én egy bizonyos összegért és időráfordítással részt veszek valamiben, akkor abban éppen az izgalmat keresem, azt, hogy felélénkítsen, leizzadjak tőle. A nyugit, befelé fordulást, harmóniát a kínaiak nélkül is meg tudom szervezni saját kezűleg.

Ennek megfelelően futni szoktam járni, szigorúan szabadba, nem futószalagra, és ettől - harmónia helyett - kifejezetten úgy érzem magam, mintha vészhelyzetben lennék, leizzaszt és kikészít, és én éppen ezt az extrém állapotot szeretem benne. Ahelyett, hogy ásítanék közben, drasztikus módon kimeríti azokat az energiáimat, amikkel szerintem stresszelnék, ha erre nem használódnának el. Viszonylag sok "különórát" próbáltam már ki, de a sima kondizás nekem unalmas és a labdajátékokhoz ugyanannyira nincs affinitásom, mint a keleti filozófiákhoz. Marad a futás.

Számomra is meglepő módon azonban, ami ezen kívül eddig a legjobban bejött, az egy modern táncra alapozó, annak az elemeit a klasszikus balettel vegyítő torna/edzés volt. Alapjában véve itt sem csináltunk mást, mint kar és lábemeléseket - na jó, voltak benne ugrások is - viszont öt perc után mégis leizzadtam, az első pár héten pedig nem bírtam felvonszolni magam az emeletre az izomláz miatt. A tai-chiról úgy jöttem ki, mintha mi se történt volna, legfeljebb egy kicsit jobban lenyugodtam (bár előtte se voltam éppen ideges), a tánc-tornáról viszont úgy, mintha tényleg csináltam volna valamit. Mindezt ráadásul olyan zenére, amihez érzelmi kötődés fűz és amit szabadidőmben magamtól is hallgatok, nem az "Esoteric Sounds Vol. 17" CD-re.

A környezetemben viszont ennek ellenére kifejezetten tartolt a tai-chi, a jóga, a pilates és a többi. Vajon én maradtam egyedül a kontinensen, akinek az ázsiaival szemben továbbra is az európai teljesítménycentrikus sport- és mozgáskultúra a szimpatikusabb? Kétségtelen, hogy a futás ízületgyilkos tevékenység, de nem lehet, hogy én mégis annak köszönhetem, hogy érzem magam annyira jól, hogy ne kelljen keleti filozófiákhoz folyamodnom? Nem lehet az, hogy bármilyen sporttal elérhetjük azt a harmóniát, amihez az egyedüli út a tegnapi oktató szerint a tai-chin keresztül vezet?

Oszd meg másokkal is!
Mustra