A magyar kereskedelmi televíziózásnak van egy borzasztóan kedvelt dala, amelyet minden alkalommal szomorú riportokhoz társítanak. Ez Sarah McLachlan dala, az Angel – már a Szulák Andrea Showban is minden bánatos történet aláfestő zenéje volt. (Maga a szerzemény egyébként McLachlan elmondása szerint Jonathan Melvoin, az akkor éppen a Smashing Pumpkinssal billentyűsként turnézó zenész haláláról szól.) A helyzet azóta fokozódott: ha megfigyelik, akárhányszor egy szomorú sorsú gyerek, egy családi tragédiát átélt celebritás, vagy más hasonló következik például a Frizbiben, máris felcsendül az Angel.
Persze nemcsak ezzel a dallal illusztrálják az emberi sorsokat: ha a riportok alatt filmzenék, vagy effélék is szólnak, a fel-vagy lekonferálásba simán belefér a Rekviem egy álomért zenéje. Ehhez általában a monumentális katasztrófák, vagy olyan történések illusztrálásakor nyúlnak, amikor komolyan riogatni akarnak.
Enyhébb esetekben, például ha valami csak szomorú, de várhatóan senki sem fog belehalni, és egyéb szempontból sem teljesen kilátástalan a helyzet, a Mad world Gary Jules-féle feldolgozását szokták használni. Amikor pedig egyik-másik celeb szakít, vagy éppen egy úgynevezett közszolgálati magazinban vallja be könnyes szemmel, hogy borzasztóan keresi a szerelmet, Adele Someone like you-jával zárulnak a képsorok.
Nem titok, tanulás
Hammer Ferenc szociológus a Velvetnek elmondta, ezeknek a zenéknek óriási szerepe van, nem véletlen, hogy a média-és filmoktatásban egyes jeleneteket zenével és anélkül is megmutatnak a hallgatóknak, összehasonlítandó. „Nem azért mert van erre egy titokzatos, kognitív, vagy mentális mechanizmus, amit ki lehetne kutatni: megtanultunk ezekre odafigyelni. Ha egy csecsemőnek mutatunk Hitchcock-filmzenéket, a füle botját sem mozdítja. De mire felnövünk, már megtanultuk, mint a nyelvet, hogy milyen az izgalmas, vagy megható zene. Figyelünk, a hatása alá kerülünk, és ezt később is meg akarjuk ismételni. Ez bevett dolog, a jelenséget effect-seekingnek hívja a szakirodalom: az ember azért néz, vagy hallgat például szomorú dolgokat, hogy szomorú legyen. Ez része a kommunikációs iparnak, komoly jelentősége van – feltéve, ha az ember nem veszi észre."
Ha észrevesszük, annak elidegenítő hatása lehet: amikor a negyedik szomorú riport alatt ugyanazt a dalt halljuk, az már nem éri el ugyanazt a hatást. „Ha valami mechanikusat észreveszünk az emberi dolgokban, azt kinevetjük. Ezért is lehet visszatetsző, ami igazából csak lustaság. Még régebben néztem ilyen műsorokat; ha egy riportban valami gyors dolog történt, akkor az alatt mindig Propellerheads meg Fatboy Slim ment, borzalmas volt. Ez egy olyan mesterség, amit lehet fantasztikusan jól csinálni, és csapnivalóan, műveletlenül, fantázia nélkül is."