Őrület, de nem Zámbó Krisztián hibája, hogy az életéről szóló második könyv rossz lett. Az Ide lőjetek! azért szörnyű, mert a főszereplője mondatömléseit úgy írták le benne, ahogy azok elhangzottak: rengeteg szóismétléssel, amitől teljesen élvezhetetlen. És aztán úgy, ahogy volt, kiadták. A szerkesztője érezhette, hogy ezt alaposan elcseszte: az egész kiadványban nem szerepel a neve (csak a legeslegutolsó oldalon, apró betűkkel), még az előszó végén sem, amit pedig ő maga írt.
Ebben persze próbál magyarázkodni, például így: „Számomra nagyon fontos volt, hogy Krisztián stílusa ne csorbuljon a szerkesztés során. Már az első perctől biztos voltam benne, hogy egyetlen mondatát, jellegzetes szófordulatát, különös, szokatlan kifejezését sem fogom megváltoztatni. Azt akartam, hogy ez a szöveg ne steril önéletrajz legyen, hanem egy élő, minden mondatában igaz, őszinte vallomás. Egy tisztaszívű fiú ezerszínű emlékeinek személyes és intim elbeszélése."
A szó szerinti, élő mondatok pedig így sikerültek. „bár az üknagymamám és a báró viszonya sohasem derült ki, Schossbergerék élete rosszra fordult. A zsidóüldözés idején menekülniük kellett, hiszen jöttek a problémák." Meg úgy, hogy „Öcsi [Zámbó Jimmy egyik testvére] a fejére tett egy bográcsot, mi meg valahogy elétettünk egy rácsot, és így ő volt a pedofil. Eljátszotta a pedofilt. De nagyon viccesen."
Roppant kellemetlen
Egészen bizarr helyzet, amikor az olvasó megsajnálja a celebet, akiről könyvet olvas. (Feltéve persze, hogy nem egy különösen sanyargatott sorsú emberről szól a történet.) Zámbót egyrészt azért lehet sajnálni, mert egyszerűen rossz embernek mondta el az alapvetően érdekes sztoriját (hogyan lehet egy sztár-apa mellett, széthulló családokban, folyamatos bizonytalanságok közt úgy felnőni, hogy az ép eszünk többé-kevésbé megmaradjon), másrészt meg azért, mert senki sem volt elég gerinces ahhoz, hogy szóljon neki: ezt már nem kéne.
Ahhoz például az égvilágon senkinek sincs köze, hogy a néhai Zámbó Jimmy és Csoma Verona (Zámbó Krisztián édesanyja) egy dinnyelföldön szeretkeztek először, ekkor fogant meg Zámbó Krisztián. Csoma egyébként a könyv rendszeresen megszólaló szereplője, dőltbetűzéssel jelzik, amikor ő emlékszik vissza erre-arra. Innen tudjuk meg azt is, hogy a férje megcsalta a szomszédasszonnyal, az ebből fogant gyereküket pedig Csoma a sajátjának érezte.
Akkor pedig már tényleg kellemetlenül érezhetjük magunkat, amikor Zámbó arról ír: nagyon hiányzott neki apja, aki lelépett az új családjához – de Jimmynek erre is volt megoldása. Azt találta ki, hogy esténként nézzék külön-külön, de egyszerre a legfényesebb csillagot, és mondják el, mennyire hiányoznak egymásnak. Aztán apuka lemezére rendkívül jó ízléssel fel is került egy dal, a Kisfiam legszebb könnyei, amiben Zámbó Krisztián azt énekli:
Este néha könnyes a szemem,
mert csak a fényképed nézhetem,
ez rossz nekem!
Felnézek a csillagra,
Elmondom, de csak suttogva:
jó éjt neked!
További fejlemény, hogy ezt a dalt élőben egy másik fiával, Sebastiánnal adta elő. És ez a lelki nyomor nem tűnik el, néhány oldalanként visszatér, például azzal, ahogy Zámbó mindenért önmagát okolja, ahogy végigkallódja az életet. „De nem aput hibáztatom, félreértés ne essék. Sajnos egyszerűen én ilyen gyenge voltam. Akaratgyenge voltam, bárki képes volt befolyásolni." Hosszan ír arról, mennyire megszenvedte apja halálát, és joggal küldi a fenébe azokat az újságírókat, akik a mai napig hívogatják karácsony körül, hogy arról kérdezzék, milyen az apja nélkül ünnepelni. És vagy hússzor elmondja, mennyire vágyik arra, hogy szeressék.
Hogyan jutottunk idáig?
Már a könyv elején szembesülünk a ténnyel, hogy Zámbó Jimmy szerint a fia nagyon tehetséges énekes volt. Csak aztán a gyerek rossz társaságba keveredett, hagyta a zenét a fenébe, és későn kapott észbe, hogy ezzel akar foglalkozni. felkarolta a Magneoton, de szakított velük, mert nem menedzselték rendesen. Próbálkozott egy ideig, aztán jött az X-Faktor – itt hosszasan ír arról, mennyire elégedetlen saját teljesítményével, aztán pedig mentoráéval.
„Már nem küzdött annyit velem, mint amennyit muszáj lett volna. Én nem tudom, hogy egy mentornak mi lett volna a dolga, de azt éreztem, több kellene nekem, mint a beszélgetéseink. És ha beszélgetünk, akkor is legalább rólam beszélgessünk, ne az ő gondjairól." Végül már csak úgy beszél a műsorról, mint egy rémálomról.
Szóval Zámbó Krisztiánnal több szempontból is súlyosan kiszúrtak, de baromi nehéz megállapítani, hogy ebben mennyi volt az ő része, és mennyi az, amennyit kifacsartak belőle. Az, hogy ezek után Zámbó mennyire próbálkozhat hitelesen zenével, vagy könyvekkel, erősen kérdéses, de van már ember, aki például szívesen forgatna filmet az életéről.