A telefonkonferencián rengeteg érdekes dolog elhangzott a különböző újságírói kérdések kapcsán – mire mi sorra kerültünk, Dynamo a kezdetekről például azt mesélte, hogy őt is szekálták az osztálytársai az iskolában, mint annyi más celebet Lady Gagától Sandra Bullockon keresztül Justin Timberlake-ig. Mivel a Steven Frayne néven 1982-ben született művész világéletében kis termetű volt, mivel Crohn-betegségben szenved (ez az emésztőrendszer ismeretlen eredetű, tartós panaszokat okozó, gyulladásos betegsége, amit kezelni lehet, gyógyítani nem). Azt meséli, osztálytársai gyakran felkapták és dobálták, volt, hogy egy kukába vagy folyóba dobták bele. Nagypapáját kérdezte meg, hogy mit csináljon, hogy ne tudják eldobni, és a nagypapa ekkor tanította meg neki élete első trükkjét: hogy hogyan lehet „elvenni mások erejét”.
Dynamo megtanulta a trükköt, és onnantól kezdve legalább dobálni nem tudták többet, de azt mondja, ezen kívül a hétköznapi életben nem szokta felhasználni bűvésztudományát. Legfeljebb úgy, hogy valahol bemutat egy trükköt, és ennek kapcsán ingyen adnak neki valamit vagy kedvezményt kap étteremben, boltban. De nem szokta a közértben a zsebébe varázsolni a csokit, és ha gondolatolvasással ki is találja valakinek a PIN-kódját (lásd az alábbi videón), nem használja fel ezeket az ismereteket.
A nagypapától eltanult trükk azóta olyan jól megy a varázslás, hogy egyszer volt olyan, hogy a meglepetéstől egy lány elájult a közönségből, illetve hogy a sorozata első évadában szerepelt Ian Brown (a Stone Roses énekese) jó barátjává vált azután, hogy bemutatott neki pár trükköt. Mióta híres lett, mindenki csak Dynamóként ismeri (mozgékonysága miatt ragadt rá ez a név), de azt mondja, anyukája még mindig Stevennek szólítja, amikor leszidja valamiért. És akkor most nézzük, hogy a Velvet kérdéseire miket válaszolt!
A bűvészkedés, mint művészeti ág folyamatosan fejlődik, és úgy tűnik, a varázspálca, cilinder meg nyuszi kiment a divatból, és helyette kaszkadőr-show-ba illő mutatványok is vannak a bűvészek repertoárjában (pl. vízen járás). Tényleg a kaszkadőrség felé halad a bűvészet?
A kaszkadőrmutatványok nagyon sok éve hozzá tartoznak a bűvészethez, Houdini például, aki talán minden idők leghíresebb bűvésze, pont a kaszkadőrködésről és a szabadulóművészetről lett híres. Viszont manapság egy relatíve kicsi dolgot is emberek millióinak lehet megmutatni a televízió segítségével, úgyhogy nem kell mindenképpen kaszkadőrködni.
Jó érzés, hogy Houdinit említi, hiszen ő itt született Budapesten. De akkor vajon merre halad a bűvészet? Halad egyáltalán?
Kezdetben pont az volt a baj a bűvészettel, hogy nem haladt elég gyorsan a korral, de manapság, és főleg az én tévéműsoromban ez nem így van. Megpróbálom a popkultúra minél több elemét beleolvasztani a bűvészetembe, hogy az mindig releváns maradjon. A bűvészet egy művészeti ág, és folyamatosan fejlődnie kell, nemcsak azért, hogy releváns maradjon, hanem azért is, hogy időtlenné váljon.
A tévében jól látszik, hogy az emberek reakciója egy-egy trükkre általában hasonló: el vannak képedve és nevetnek. Volt már olyan, hogy negatív reakciót kapott valamelyik mutatvány, hogy valaki mérges vagy ideges lett, esetleg megijedt?
Igen, régebben előfordult, hogy valaki kicsit megijedt. Attól függ, milyen mutatványt csinálok éppen, mert egy-két trükkömtől tényleg leverheti a víz az embert. Pharrell Williams például sikítva szaladt el, mint egy kislány, amin eléggé meglepődtem, mivel ő a világ egyik legkúlabb embere, úgyhogy elég vicces volt úgy ráhozni a szívbajt, hogy sikítani kezdett, mint egy kislány. De mondjuk tényleg elloptam a banki jelszavait, és nem csodálom, hogy ettől megijednek az emberek. Híres emberekkel néha kicsit nehezebb, mert sosem engedik el magukat, vigyáznak arra, hogy hogyan viselkednek. Az új évadhoz Samuel L. Jacksonnal is forgattunk, és ő nagyon necces volt. Elég ideges voltam, amikor neki bűvészkedtem.
Azért nehezebb ilyen hírességeknek bűvészkedni, mert ők is a showbizniszben mozognak, és ezért lehet, hogy többet tudnak a bűvészetről, mint egy átlagember?
Inkább azért, mert a showbizniszben dolgozók nagyon gyanakvók tudnak lenni. De ez végülis nem rossz, mert ha valaki azt gondolja, hogy neki már nem lehet újat mutatni, és aztán nekem mégis sikerül meglepni az illetőt, akkor ettől talán egy kicsit nyitottabbá válik.
Ha valaki élő közönségnek ad elő, ráadásul testközelből, a közönség bevonásával, improvizálva, akkor ott nem kizárt, hogy valami baleset fordul elő, valami váratlan történik, vagy elromlik valami. Volt már ilyen? Mit csinál a bűvész, ha elront valamit?
Szerintem az improvizációs bűvészkedést nem lehet elrontani, mert az egész olyan, mint amikor egy jazz-zongorista játszik. Nagyon sok mindent tudok, és ezeket szükség szerint tudom egymással kombinálni, egymásba átvinni, ezért akkor is, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt eredetileg terveztem, azt a közönség nem fogja észrevenni, mert nem tudják, hogy minek kéne következnie, úgyhogy a jazzt úgymond folytatva átvezethetem az egészet valami másba. A legjobb standuposok, ha beszólnak nekik, abból is tudnak egy még jobb, még vicesebb poént csinálni, és ezt próbálom én is megvalósítani a bűvészetben.
A popzenében köztudott, hogy a dalszerző és az énekes gyakran két külön személy, de a bűvészek mintha minden trükkjüket saját maguk találnák ki. Ez tényleg így van?
Van nagyon sok bűvész barátom, akikkel gyakran leülünk és össze-vissza ötletelünk, hogy mit lehetne megcsinálni, mit tudnék megvalósítani, mit kéne kipróbálnom. Ez egy nagyszerű baráti kör, és mindannyian roppant kreatívak, úgyhogy csoportmunka folyik velük. Főleg így van ez a tévével kapcsolatban, mert hiába van egy csomó ötlet a fejemben, a rendezők és más tévések kellenek ahhoz, hogy ezeket egy tévéműsorrá lehessen összerakni, hogy lehessen belőlük egy nézhető adást csinálni. De nagyon sok inspirációt merítek a szuperhősös filmekből is: megpróbálom igaziból megcsinálni a szuperhősöket. Ami a filmen trükkfelvétel, azt én megpróbálom élőben megcsinálni.
Azt is szokás ellenőrizni, hogy a közönségnek ne legyen egyértelmű, hogy a bűvész hogyan csinálja a trükköt? Hogy kívülről ne lehessen kitalálni, hogy mi a turpisság?
Igen, néhány emberen szoktam tesztelni az új trükköket. De manapság kéznél van a Twitter és a Facebook is, amivel úgymond van egy közvetlen vonalam a közönséghez, bármikor írhatok nekik, hogy mit szólnátok, ha ezt meg ezt csinálnám? És másodperceken belül kapok visszacsatolást, ami arra is jó, hogy releváns tudjak maradni, és hogy tisztában legyek azzal, hogy mit szeretnének a rajongóim.
Most már rengeteg rajongója van, vissza tud még emlékezni, hogy kezdőként volt-e egy olyan pont a karrierjében, amikor először hirtelen úgy érezte, hogy a bűvészkedésből esetleg meg is fog tudni élni? Vagy amikor először úgy érezte, hogy vannak rajongói, sztár lett, elérte, amire vágyott?
Elég furcsa ez a történet, mert amikor főiskolára jártam grafikus és média szakra, hat hónapra kórházba kerültem a Crohn-betegségem miatt. Amíg ott voltam, majdnem meghaltam, és utána arra gondoltam: mire emlékeznének belőlem az emberek, ha tényleg meghaltam volna? A bűvészeten kívül nem volt semmi, ezért elhatároztam, hogy ha kikerülök a kórházból, akkor a bűvészettel fogok foglalkozni, semmi mással. Még bent fekve összeraktam egy üzleti tervet, és amikor kikerültem, megmutattam egy csomó mindenkinek, és végülis Károly herceg alapítványától, a Prince’s Trusttól kaptam egy kölcsönt a vállalkozásom beindításához, és az azóta is remekül működik. Az eddigi pályám során az egyik legnagyobb dobás viszont az volt, amikor a vízen járva mentem át a Temzén, és ez volt az, aminek a világhírt köszönhetem.