A kilencvenes évek végén indult Szex és New York hat évad után, 2004 februárjában, vagyis tíz évvel ezelőtt ért véget, és bár sokan a mai napig zsigerből gyűlölik, azt azért el kell ismerni, hogy a rengeteg ökörség és picsáskodás ellenére is sokat adott a világnak ez a sorozat. A Szex és New York nélkül ma például nem létezne a Girls című sorozat sem, és Lena Dunhamről se tudná senki, hogy kicsoda.

Tíz évvel ezelőtt, 2004 februárjában ért véget a Szex és New York, a sorozat, ami hat évadon keresztül próbálta bemutatni, milyenek is a nők valójában. Illetve hogy milyenek voltak az ezredforduló környékén, mivel ha a sorozat mostanában játszódna, elég sok minden máshogy nézne ki benne. Cosmopolitan koktél helyett mindenki vodka-szódát inna, a Sarah Jessica Parker alakította Carrie Bradshaw pedig nem Gucciban flangálna, hanem Celine táskákat fogna a kezében, és nem a New York Starnak írna heti egy cikket, hanem blogolna mondjuk a Buzzfeeden. A Kim Cattrall által eljátszott Samantha pedig valószínűleg A Szürke ötven árnyalata című, mamipornónak csúfolt könyveken röhögne, és inkább megírná a saját verzióját

Nem csak szexeltek, de beszéltek is róla

A Szex és New Yorkot lehet utálni és lehet rá rosszakat mondani, kezdve azzal, hogy oltári nagy hiba volt megcsinálni a sorozat után azt a két elviselhetetlenül pocsék mozifilmet, de a Szex és New York a maga idejében igenis szórakoztató volt, és igenis sokat tudott adni a világnak. Ugyanis ez volt az első olyan nagyközönségnek szóló sorozat, amiben a szereplők nem csak szexeltek, hanem – néha bénán, de – beszéltek is a szexről. Részletesen. Ez persze sokaknak ijesztő lehetett, másoknak viszont baromi üdítő volt, hogy az emberek végre nem pironkodva teszik a szájuk elé a kezüket, ha szóba kerül bármi, szexszel kapcsolatos téma.

Persze a négy, különböző karakterű nőt felvonultatva a Szex és New York nagyon sablonosnak is nevezhető, de így legalább be tudták mutatni, hogy mennyire sokrétűen állnak a nők a szexhez, az igényeik mennyire különböznek, mennyiben más a gondolkodásuk, és mennyire várnak mást a jövőtől. És végre szóba hoztak olyan, addig tabunak számító témákat, mint az abortusz, a nemi betegségek, vagy a maszturbálás, ami ma már nem tűnik nagy dolognak, de a kilencvenes évek végén erről nyíltan, mások előtt beszélni igenis nagy dolog volt.

Voltak benne hülyeségek, de nélküle nem lenne Girls sem

A Szex és New York tényleg megváltoztatta a nőkhöz és a szexhez, illetve a nők szexhez való hozzáállását, a 2004-ben végetért sorozat nélkül ma például nem létezne a 2012-ben indult Girls (Csajok) című sorozat sem, ami azóta sorra nyeri a díjakat. Utóbbi persze sokkal fiatalabb nőkről szól, és jóval realisztikusabb, kevésbé rózsaszín felhőbe burkolózott világot mutat be, de ugyanúgy négy, New Yorkban – pontosabban Brooklynban – élő nő életét mutatja be, akik dolgoznak, randiznak, szexelnek, partiznak. A Girls egyik főszereplője (és írója), Lena Dunham például Hannah Horvathot alakítja, aki a Szex és New York Carrie Bradshaw-jához hasonlóan író, és ez nem véletlen, mert a Girls bevallottan az egykori HBO sorozatból inspirálódott.

Természetesen a Szex és New Yorkban rengeteg ökörség is volt, mert senki nem alszik melltartóban, és remélhetőleg azt sem hitte el senki, hogy heti egy hasábnyi, paolocoelhoi magasságokban íródott cikkből meg lehet venni egy gardróbnyi Manolo Blahnik cipőt, illetve egy halom Gucci és Dior ruhát. Vagy azt, hogy ha a rendőr az utcán rajtakap füvezés közben, akkor azt ki lehet magyarázni azzal, hogy a pasink épp az imént szakított velünk egy post-it-ra írt üzenettel, és azt a jointot csak azért szívtuk el, hogy jobban érezzük magunkat. Illetve azt is nehéz elhinni, hogy Vivienne Westwood egy kézzel írt üzenettel együtt hozzánk dob egy saját maga által tervezett esküvői ruhát csupa kedvességből. Na jó, van akivel az utóbbihoz hasonló azért néha megtörténik.

A főszereplők elmúlt tíz éve

A négy főszereplő közül az utóbbi tíz évben egyébként leginkább Sarah Jessica Parker tudta megtartani magának a hírnevet azzal, hogy a sorozat stylistjának, Patricia Fieldnek köszönhetően divatikon lett, nemrég pedig kijött a cipőkollekciójával is, ami erősen hajaz a Manolo Blahnikra. Utóbbi mondjuk valószínűleg azért van, mert a színésznő is érzi valahol, hogy már nem igazán tudja megugrani a Szex és New Yorkban nyújtott teljesítményét, ezért muszáj továbbra is egy kicsit Carrie Bradshaw-ként viselkednie. A sorozat Mirandáját alakító Cynthia Nixon leginkább tévésorozatokban játszik, és comingoutolt is, miután 2004-ben szakított két gyereke apjával, és összejött Christine Marinonival, akivel azóta össze is házasodtak. Kim Cattrall játszott egy egész jót a Szellemíró című filmben, és van egy készülőben lévő sorozata, Kristin Davis pedig megmaradt sorozatszínésznőnek, és továbbra is inkább cuki anyukákat alakít B-kategóriás családi filmekben.

Más szemszögből

Elvitathatatlan érdemei mellett a fiatal nők valóságát elvileg őszintén bemutató sorozatban sok volt a visszásság is. Másik szerzőnk ezt így foglalja össze:

  • A Szex és New York elvileg a sokféleséget, egymás elfogadását mutatta be, de azért valahogy minden epizód vége felé előkerült benne egy óriási tanulság, hogy kiderüljön, miről mit kell gondolni.
  • Sarah Jessica Parkert stílusikonnak kiáltották ki a sorozat miatt. Ezzel rögtön két probléma van, a nagyobbik, hogy nem ő találta ki, mit fog viselni (hanem egy úgynevezett jelmeztervező), tehát aligha őt illeti a dicséret. A másik, talán kisebb baj, hogy a nagy önmegvalósító kísérletezgetés nevében gyakrabban nézett ki nevetségesen, mint máshogy. (Ha nem emlékeznek ilyen pillanatokra, ezt az összeállítást ajánljuk.) Ami pedig a sorozatban nem mindig működött, az az életben még kevésbé.
  • A főhősnők valahogy mindig tökéletesnek bizonyultak, randevú-és egyéb partnereikről viszont kiderült, hogy menthetetlenül bénák, csődtömegek, vagy egyéb okból elfogadhatatlanok. Viszont bármelyik főszereplőnő jellembeli hiányossága csak emberivé tette az illetőt, a személyisége része volt, tehát el kellett fogadni. Az összes évad kiherélt férfikarakterekkel volt tele, miközben a szereplők Az Igaziért nyehegtek (kivéve a nimfomán karaktert, Samanthát, aki általában csak egy farokért).
  • A sorozat teljesen normálisnak állította be azt, hogy a főszereplők mindenkit felpróbáltak, és általában rövid időn belül lecseréltek, de közben azért veszettül vágytak a romantikára is. Tündérmesés lányregény azoknak, akik már elvileg kinőttek ebből a korszakból. 
  • Végül pedig: miközben valóságosnak állította be a sorozatban előforduló élethelyzeteket, szereplőket, nem voltak azok. Hogy csak egyet említsünk, Carrie Bradshaw sosem tudna ennyi munkával ilyen életvitelt, gardróbot fenntartani. De olyan kétdimenziós karakter sem létezik, mint a Nagy Szerelme, Mr. Big, akit az összes évad után nagyjából annyival lehet jellemezni, hogy elegánsan öltözködik, szereti a szivart és Frank Sinatrát, és a főszereplő örülhet, ha végre nem akarja elhagyni.
  • És talán ez a legnagyobb baj: hogy ezekből a félig-meddig megírt, elég bugyuta figurákból feminista példaképek, megmondóemberek, idézhető gondolatokat harsogó popkulturális ikonok lettek. Viszont ez talán nem is a készítők hibája.