horoszkóp

Eszenyi Enikő utolsó megkísértése

2004.10.03. 14:54
Hogy lehet, hogy éppen a hét főbűn jutott rólam az eszetekbe?! - érdeklődött legártatlanabb pillantásával. Próba után, a Vígszínház büféjében egyre inkább úgy fest, Enikő nem fog bűnbe esni - és tényleg. Minden kísértésnek ellenáll, sem a bioebédjéről, sem a fáradtságról, sem a múló időről nem vesz tudomást.
Gyorsan leüti a hangot. Épphogy csak leül és dönt, hogy "zöld tea", amikor azt mondja: "Reggel tízkor nehéz velem. De hiszen tudod! Ilyenkor ébredek." Fél szemmel az órámra nézek: pár perc múlva tizenegy. Nem érdekes, lesz, ami lesz: ha csak az elmúlt hetek történéseit veszem, interjúzhattunk volna Budapest és Moszkva között tízezer méter magasan, Prága felé félúton a kocsiban, éjféltájban a Nagymező utcai fák alatt, kora este Pozsonyban egy tizenkettedik emeleti "fészekben", de valahogy ez maradt. A délelőtti "vágjunk bele!", amelyhez nem lehet főtt kukoricát rágni vagy tökfőzeléket kanalazgatni, csak jázmin ízű zöld teát inni. Természetesen méz és citrom nélkül. Mindezt kivételesen a beszélgetésünk kapja. Az lesz egyszer édes, máskor savanyú.
Eszenyi Enikő mellett amúgy sem egyhangú az élet.

Elle: A papádnak volt egy nagy fogása a nyár elején
Eszenyi Enikő: ...kilencvennyolc centis harcsát fogott Áporkán. Le is fényképezték.

Elle: Szenvedélyes horgász, aki fél napokat tölt a Duna mellett?
EE: Egy vagy két éve.

Elle: S ha a te életedből vesszük a legutóbbi egy-két évet, mik voltak a legnagyobb "fogásaid"?
EE: Prága, Budapest, Washington. A cseheknél a Tóték, itthon, a Pesti Színházban a Varrónők, Amerikában a Brecht-darab.

Elle: Három rendezés.
EE: Meg Milánnal (Milan Mikulcik szlovák színész, E. E. élettársa - a szerk.) és több pozsonyi, prágai és brünni kollégával egy párját ritkító szabadtéri játék a szlovákiai Zsolna színházi fesztiválján.

Elle: Washingtonban ugyanakkor meglehetősen "harcias" darabot rendeztél. Brecht Egy fő, az egy fő című drámáját.
EE: Ezt kérték tőlem, erre szólt a megrendelés.

Elle: Bizonyára a brechti gondolat és a mai Amerika közti párhuzam érdekelte őket.
EE: Igen, ezért választották ezt a darabot. Csak az volt az érdekes, hogy ehhez magyar rendezőt hívtak. Ráadásul nőt! Brecht a gyarmatosítás idején írta ezt a darabot, és ez nagyon illik a mai amerikai helyzetre. Nem akarom végigelemezni az egészet, ezért csak annyit mondok: az előadás második részében van egy kép, amikor papírzacskóval a fején áll a katona, miközben kínozzák. Molly Smith, az igazgatónő, aki végtelenül helyes ember és nagyszerű művész, megkérdezte tőlem, hogy mik ezek a kínzások-vallatások? Mert akkor még nem tudta. El kellett magyaráznom neki, hogy ez mind a háború velejárója. Nekünk ez sajnos mind ismerős, itt volt a két világháború, a Gulag, a népirtás, a koncentrációs táborok, ezek mind megteremtik azokat a helyzeteket, amelyekben az ember könnyen állattá válik, és már nem is tudatosítja, mit tesz a másikkal. Mollynak ez valahogy nagyon furcsa volt, láttam az arcán, hogy sok mindent nem ért. De pár hónap múlva szinte ugyanezt kellett látnia a valóságban. Azt, amit az amerikai katonák tettek Irakban.

Elle: Fura lehetett számukra, hogy egy törékeny nő férfias elszántsággal megy fáradhatatlanul, céltudatosan a maga útján.
EE: Ha külföldön dolgozik az ember, mindenképpen egy népet, egy országot képvisel. Nagyon sokat beszélgettem a színészekkel. Nem azt mondom, hogy nem tudták, hol van Magyarország, mert tudták. Magyar emberrel azonban még nem találkoztak.

Elle: Pozsonyban vagy Prágában pedig a külsőd kelt ámulatot a kollégák körében. Szinte mindennap lesik-várják, miben jelensz meg a próbán. Amerikába mennyi ruhát vittél magaddal?
EE: Mennyit vihettem volna? Két kezemmel nem húzhatok három koffert, csak kettőt. De azért így is érdekes volt nekik, ahogy öltözködöm. Van például egy bájos sapkám. Illetve kettő. Ugyanaz feketében és fehérben.

Elle: Olyan, mint egy rasztás haj.
EE: Ami nagyon hasonlít egy fekete ember hajához. Tényleg úgy nézek ki benne, mint egy fekete lány.

Elle: Aki fehér bőrű.
EE: Mivel tél volt, ez lett a védjegyem. A kucsma. Annak olyan a dizájnja, hogy sokat nevettek rajta, és többen fel is próbálták.

Elle: Te egy nagyon szerencsés alkat vagy. Akár a brazíliai esőerdőben is lerakhatnak, ott sem ijednél meg, az Északi-sarkon pedig...
EE: _ott biztosan megfagynék, mert nagyon fázós vagyok.

Elle: Akkor más példát mondok. A marokkói hőségben...
EE: ...ott meg elájultam a napon. Utálom a kánikulát.

Elle: De az emberismereted, és az, hogy minden helyzetben feltalálod magad...
EE: Én ezt nyitottságnak nevezném. Ezt a szüleimtől kaptam. Bárhol jártak, bárki szólt hozzájuk, annak ők mindig igyekeztek megfelelni. Semmi megkülönböztetés. Nekem valóban elég a víz és a kenyér, a többit már megszerzem. Előbb persze akklimatizálódom.

Tekintse meg képeinket!
Elle: Vészhelyzetben mit teszel? Az lebénít vagy provokál?
EE: Előbbre visz. A maximalizmusom mindig kiránt a bajból. Ilyenkor sajnos hirtelen lobbanok. Főleg, ha már százszor elmondtam valamit, és nem látom, hogy jó irányba mozdulnánk. Hogy konkrét példával éljek: Prágában, a Vízkereszt egyik próbáján éreztem, hogy a színészek már szenvednek, a műszak meg nem segíti őket. A lányok fején lett volna egy-egy lámpaernyő, de sosem tudták felrakni, mert az, akinek ez lett volna a feladata, egyszer sem adta be ezt a két kelléket. Ilyenkor nem latolgatok, hogy "jaj, Istenem, engem ide többet nem fognak hívni_". Abban a pillanatban, amikor feldühödtem, úgy belerúgtam az egyik lámpába, hogy kirepült a színpadról. Addig semmi nem történt, pedig két héten át szépen kértem, könyörögtem, de akkor aztán megértették. Ilyenkor, szégyen ide, szégyen oda, elveszítem a fejem. Egyébként nem szoktam, és már egyre türelmesebb vagyok.

Elle: Bátorság is kell egy ilyen dologhoz, nemcsak düh.
EE: És az a biztonságtudat, hogy a színészek egytől egyig mellettem állnak, hiszen látják és hallják, hogy miattuk küzdök. A színészekkel egyébként mindig jól dolgozom.

Elle: Ők ezt érzik és értékelik is mindenütt. Ezért válnak első perctől fogva a "szövetségeseiddé".
EE: Tíz évvel ezelőtt még az munkált bennem, hogy amit rendezek, az nagyon-nagyon sikeres előadás legyen. Hogy mindenki arról beszéljen, micsoda fantasztikusan nagyszerű ötletekkel álltam elő. Mára sok minden változott bennem. Ma az az elsődleges szempont nálam, hogy a színészek elégedetten játsszák a szerepüket. Ezáltal ugyanis pozitív energiát bocsátanak a nézőtérre, a közönség pedig éppen ettől nagyszerűen érzi magát. Így aztán mindkét fél jól jár. Az is, aki ad, az is, aki kap.

Elle: S ha látod, hogy a színészek bíznak benned és teljes odaadással követnek, valósággal megtáltosodsz. Ilyenkor szokták rád azt mondani, hogy a munkád megszállottja vagy. Ez valóban így van, vagy mosolyogsz magadban, amikor ezt hallod?
EE: Mosolygok, mert miközben a munkámat végzem, én folyamatosan élek. Az agyam sem örökké azon jár, hogy mit fogok csinálni holnap vagy holnapután, hanem mondjuk azon töprengek, hogy miről szól az adott jelenet. Az pedig egyáltalán nem munka számomra. Olyan, mintha magamnak mesélnék.

Elle: Tavasszal Moszkvában jártál. Ott mit tapasztaltál?
EE: Moszkva világváros. A Taganka, ahová Jurij Petrovics Ljubimov hívott meg dolgozni, igazi színházi paradicsom. Nagyon nagy hatással volt rám az az egy hét, amit ott töltöttem. Mondhatom: megmutatta számomra az utat, hogy merre kell mennem, szeretnék olyan bölcs művésszé válni, mint a Mester, aki nyolcvanhét évesen is remek kondícióban van, szellemi frissessége bámulatos, és árad belőle a derű, mert annyira szereti, amit csinál. És elhitette velem, hogy lehet a művészetnek úgy is élni, hogy nem kell fiatalon belehalni.

Elle: Cannes-ban is ott voltál az idén, igaz, csak a filmvásznon, Antal Nimród Kontroll című alkotásával. Ő mesélte, hogy a nézők fetrengtek a jeleneteden, a film nyitó képsorán, ahogy spiccesen visz lefelé a metró mozgólépcsője.
EE: Nagy kedvvel játszottam a szerepet, bár amikor Nimród felajánlotta, elsőre és még vagy huszonötször nemet mondtam rá. Nem izgatott, hogy megjelenik egy nő részegen, nem akartam elvállalni. Aztán Pindroch Csaba mesélte, hogy milyen helyes ember a Nimród, és Cserhalmi Gyuri is mondta, hogy játszik a filmben, és hogy benne lesz Csányi Sanyi, Nagy Zsolt... közben újra megjelent Nimród, hozott egy apró ajándékot, egy felhúzható kis zenegépet, amely egyetlen dallamot játszott... a végén azt mondtam: rendben, odamegyek. És megcsináltam.

Elle: Milán szerelmébe hol futottál bele?
EE: Pozsonyban, az Ahogy tetszik próbáin. Ő volt Orlando. Fénykép alapján választottam ki, úgy jött el a válogatásra. A tehetségével azonnal megfogott. Akkor szövődött köztünk ez a kapcsolat. És ennek most már nyolc éve. Milánnak hatalmas ereje van. Vele csak repülni lehet. A legnagyobb magasságokba.

A teljes cikk elolvasható az ELLE októberi számában.