Mi volt az első visszajelzés a munkádról, amit a csatornától kaptál?
A legelső nem a Mokka műsorvezetésére jött, hanem az élő bejelentkezésekre, amit Papp Gergő után tavaly szeptemberben kezdtem el csinálni. Annak köszönhetem a Mokkás szerepelést, ott tetszettem meg, váltam be.
Papp Gergőtől tudjuk, hogy ez igen nehéz műfaja a televíziózásnak.
Nekem valahogy mindig úgy jött össze, hogy azt mondták, beszélj még kettő percet valahogy, sose volt az, hogy már csúszásban vagyunk, zárd le gyorsan. Tényleg nehéz, főleg télen, amikor felkelsz olyan kettő, fél háromkor körül, hideg van, és nagyon sötét, még az egész ország alszik, amikor beülsz az autóba és elindulsz Ózdra vagy mondjuk Pécsre. Utazol két-három órát, ráadásul egy órával előbb ott kell lenni, mert a műholdat össze kell állítani. Meg az interjúalanyokkal kell beszélni, te is tudod miért: néha meggondolják magukat, néha elküldenek a fenébe, de hál isten' ebből kevesebb jut.
Miután felépítesz agyban egy beszélgetést, lehet élesben anélkül rájátszást produkálni, hogy azt ne vegye észre a néző?
Szerencsére olyan még sosem fordult elő velem, hogy nem tudtam volna mit kérdezni. Egyrészt nagyon felkészülök minden interjúra, néha már kényszeresen is, hogy ne kerüljek ilyen helyzetbe. Másrészt, mivel egy órával előbb ott vagyok, beszélgetek az emberekkel, több infóm van arról a témáról, mint amit az újságokban vagy a neten össze lehet szedni. Ilyenkor egyébként a stressz összerántja az embert. Tavaly szeptemberben esett meg velem, amikor még a Bár 2.0-t is szerkesztettem, hogy egész héten volt reggeli bejelentkezés, plusz a Bár mindig éjfélig tartott. Minden nap csak másfél órát tudtam aludni. Péntekre annyira kipurcantam, hogy a bejelentkezés előtt - életemben először -, elájultam. Minden bajom volt: azt éreztem, ezt biztosan nem fogom tudni végigcsinálni, de arra a négy percre – zúgott a fülem, remegett a lábam, míg az interjúalany beszélt – összeszedtem magam, és amikor visszanéztem, nem látszott. Ha azt mondják élő adás, összeránt a para.
Mit csináltál a Bár 2.0-ban?
Felelős szerkesztő voltam többedmagammal.
A megjelenésed segíti a munkádat?
Alapvetően úgy viselkednek veled az emberek, ahogy hozzájuk állsz. Két napra rá, miután lelőtték az apát és a kisfiát Tatárszentgyörgyön, lementünk forgatni. Ott voltunk egy órával előtte, a szomszédos házban laktak a rokonok, kopogtam, megkérdeztem beszélgethetünk-e egy picit. Igent mondtak. Ha kedves vagy, teljesen mindegy, hogy nézel ki. Szerintem sokkal könnyebb a helyzetem, mint egy férfinak. Egy szerkesztő kollegával dolgozom együtt. A témákat ő találja ki. Az interjúalanyokat is ő egyezeti le. Nyilván a helyszínen alakulnak a dolgok. De sokszor megyünk úgy ki, hogy nem akarnak nyilatkozni, de azért próbáljuk meg. Amikor elkezdek velük beszélgetni, sokkal inkább megnyílnak. Bizonyos témákban és szituációkban az újságíróktól félnek. Biztos azért nem riadnak meg tőlem, mert finomabb arcvonásaim vannak, nem vagyok az erőszakos típus.
Volt kellemetlen szituációd?
Egyetlen egyszer. Egy felsőbb vezetővel kellett beszélgetnem, aki nem rám, hanem egy férfira számított. Az első kérdése az volt mikor meglátott: maga miért ilyen témákkal foglalkozik? Nem akar inkább a divattal? Mondtam neki, előre is köszönöm. Nyilván miután elkezdtünk beszélgetni, már nem jött ez fel. Vannak ilyen pasik.
Mindig erre a szakmára vágytál?
Igen. Nem tudom milyen lehet azoknak, akik azon gondolkodnak, mit kezdjenek magukkal. Nekem megkönnyítette az életemet, hogy hat-hét éves koromban már tudtam, mi akarok lenni. Nyilván az elején még árnyaltabb volt, nem tudtam mi ez a szakma, csak azt láttam, akik a tévében dolgoznak, mindig mindent hamarabb tudnak, mint mi. Sokkal tájékozottabbak nálunk, hiszen tőlük informálódunk.
Szakmailag miben kellene még fejlődnöd?
Rengeteg mindenben. Nyilván ez csak gyakorlattal érhető el, erre felkészülni nem lehet. Nekem a rutin hiányzik nagyon, azt azért látom, mikor visszanézem az adásaimat.
Szerinted fontos, hogy legyen humorod?
Az kell inkább, hogy talpraesett legyen az ember. Élő adásban annyira még nem merem magam elengedni, mert nem tudom, ha kimondom arra a másik mit fog reagálni, és én azt, hogy reagálom le. Azt azért tudom, hogy a helyzeteket kellő iróniával kell kezelni.
Melyiket tartod a legjobb interjúdnak a Mokkában?
Elevenen az utolsó másfél hónap él bennem, bár korábban is vezettem a műsort, októbertől decemberig. Szörényi Péter, a Mokka főszerkesztője az elején nagyon osztott. Jó kis kiképzést kaptam tőle. De a mostani etapban volt rá példa, hogy adás után megdicsért. De most nem jut eszembe egy se, mármint, nem tudok egyet kiemelni.
Ki mellett szeretnéd magad kipróbálni?
Kárász Robival nagyon szeretek együtt dolgozni. Mondják is, hogy mellettem kienged. Claunál nagyon koncentrálnia kell, mert felvágták a nyelvét és spontán. Nálam kiélheti magát. Bírom a humorát, őt is szeretem, sokat tanultam tőle. Nyilván rossz lenne, ha olyan emberrel kéne együtt dolgoznom, aki utál, és mindent megtesz azért, hogy kínos helyzetbe hozzon. De ilyen hál istennek nincs.
Havas Henrik például kifejezetten gonosz is tud lenni.
Jártam három évig a sulijába, aztán végül egy másik főiskolán fejeztem be a tanulmányaimat. A nagy része játék annak, amit mutat, nem annyira durva figura. De Krizsó Szilviát például nagyon kedvelem, szeretnék egyszer olyan jó interjúkat készíteni, mint ő. Teljesen más stílusúak vagyunk, de az ő talpraesettségét, és ahogy kérdez, azt nagyon szeretem. De ide sorolhatnám Dudás Ádámot vagy Azurák Csabát is. Általában azokat a kollégákat tisztelem, akik a háttérmunkából is, ha kell, kiveszik a részüket.