Pogány Judit a Zimmer Feri 2 című filmben ismét megformálja Fikász Vilma karakterét. A színésznő volt az egyedüli, akire avíttas jelmezt aggattak. Így kihagyhatatlannak tűnt Pogány Judittal a pongyolás nyugdíjasokról beszélgetni. „Abban tud a legotthonosabban létezni, amit az ember megszokott. Nem mindenkinek van energiája, ereje ahhoz, hogy arra koncentráljon, mi ma a divat. Az idősek gyakran hozzák magukkal az egész életüket, sorsukat abban, amiben megjelennek. Nagyon nehéz levetkőzni azt a világot, hangulatot, amibe beleszületett az ember. Nem mindig érezzük szükségesnek.”
Engem nem érdekel, mi menő
Pogány Judit azzal, hogy civilként mindig ad magára, sosem akart példát mutatni a korosztályának. „Ennél sokkal fontosabb dolgokat szeretnék átadni a közönségnek. A kiszolgáltatottságot, a megalázottság érzését, a szeretet érzésének hiányát. Csomó olyan dolog van, amit fontosabbnak érzek, mint az öltözködés. Számomra az, hogy valaki a saját világát őrzi vagy pedig átvesz valamit nyugatról, vagy lényegtelen, vagy rossznak is tartom. Engem nem érdekel, mi menő, én egy másik világot őrzök magamban.”
A színésznő a Zimmer Feri című filmet humorosnak tartja, ugyanakkor iszonyatosan szomorúnak is. „Minél jobban kinevetjük ezeket az embereket, annál fájdalmasabb ez az egész. Kicsit stilizált, de mégis létező figurákat mutat be a film. Ami az első részben megjelenik, az egy gyilkos igyekezet a létfenntartásért, de ez az üzleti szellem ma is létezik, és hiába változott a társadalom, illetve a közeg, ma ugyanez a cél, és ma is a pénz a legfontosabb szempont. Bármennyire humoros a második rész is, pont olyan szomorú, mint az első rész.”
Fikász Vilma megformáláshoz Pogány Judit a saját nevelőanyjához nyúlt. „Nekem volt egy nevelőanyám, aki háztartási alkalmazottként élt velünk. Amikor születtem, már a családunknál volt, az ölemben halt meg. Egész életemet vele éltem. Belőle tudok meríteni nagyon sok más szerepemnél is. A pályámat úgy életem végig, hogy a családomból merítettem. Édesanyám fiatalkorát is használtam, az öregkorát is. Mindig használom a hozzátartozóimat. Otthonkája neki is volt – nekem nincsen –, a mai napig őrzöm, kimosom, beteszem a szekrénybe vagy beviszem a színházba. A ridiküljébe még ő ragasztotta bele a fiam fényképét, és most én használom a fiam beleragasztott fotójával együtt. Fontosak nekem az ereklyék, amik hangulatot keltenek bennem, és a biológiámat is mozgatják. Jobban, mélyebben, fájdalmasabban tudok tőle játszani.”