horoszkóp

Pásztor Anna: a törékeny vadállat

2010.11.13. 12:26
Az Anna and the Barbies frontasszonya, Pásztor Anna élete során nagyon sok területen kipróbálta magát, de a névjegykártyáján csupán ennyi szerepelne a neve alatt: boldog ember. Örül annak, hogy már nem kell megváltoztatnia magát ahhoz, tetsszen az embereknek, és bár néha igazi vadállat, a védtelenség, törékenység állapota sem ismeretlen a számára. A táncosként, MC-ként, énekesnőként és színésznőként is ismert egykori Survivor-szereplő tinédzserként ugyan "gellert kapott", de most már tisztábban látja a dolgokat, és missziója van. Hiába volt ugyan ő is egykor egy kereskedelmi csatorna műsorának résztvevője , de a mostani tehetségkutató műsoroktól féli a fitalokat, mert szerinte szétcincálják a fiatal tehetségeket.

A korábbi veled készült interjúkat olvasva a következő jelzőket használják veled kapcsolatban: szabad, őrült, vad. Te mivel egészítenéd ki a felsorolást?

Lázadó, törvényen kívüli és törékeny.

Az utolsó jelző kicsit ellentmond a többinek...

Lehet, hogy az embernek nem kellene kiadnia magát, mert sokkal biztonságosabb neki, ha azt hiszik, hogy egy vadállat, és nem tudják, hogy van egy érzékenyebb oldala, persze az emberbe úgyis beletalálnak a kis mérgezett nyilak, amiket ellensége, de néha épp a barátai, kollégái, vagy akár a társadalom küldenek felé. Például a borítóképünkön  – amelyen félmeztelen vagyok, és egy Delacroix kép felélesztése – a korábban említett kettősséget, a vadságot és a törékenységet sugározza a központi nőalak. Az ember ugyanolyan védtelen helyzetben van a színpadon, mint a barikádokon.

Kinek avagy kiknek a véleménye fontos számodra?

Az interneten megjelenő bulvárcikkeket, a nagyon lehúzós dolgokat is olvasom, hiszen sokat lehet tanulni ezekből, ugyanúgy, mint a pozitív kritikákból. Szerencsére van bennem egy szűrő, ami azt a belső szándékot engedi érvényesülni, ami miatt az egészet elkezdtem. Tehát majdnem mindenkinek a véleményére adok, legyen az pozitív vagy negatív, de nyilván vannak általam mélyen tisztelt zenészek – például az öcsém, Pásztor Sámuel –, akiknek a véleménye tízszeresen számít. Ezt összegzem, és kialakul egy belső kép, amit összevetek azzal az elhatározással, ami bennem van, és ez mindig továbbvisz.

Hogyan látod most a zenekar helyzetét?

Nagyon izgalmas volt, amit eddig csináltunk. Persze kaptunk hideget és meleget is. Előbbiből például annyit, ami egy egész életre elég lenne. Most mindenesetre egy nagyon nyugodt, örömteli korszakot élünk meg. Zeneileg megtaláltuk a számunkra megfelelő műfajt, a rockzenét. Végre megvan a kapocs a banda, a zene, illetve a közönség között.  A rockzene kitépi a lelked, beleüvölti azt, amit mondani akar, a popzene pedig egy szépen cizellált, feldíszített valóság. Nem is nagyon találtuk meg benne magunkat.

A kolléganőm mesélte, hogy a férfiismerősei megőrülnek a zenekarért.

Egy nőnek nagyon fontos, hogy tetsszen. Hajlamos vagyok igazi vadállattá változni, ami nem feltétlenül túl szép, nőies, inkább ijesztő. Örülök, hogy eljutottam arra a szintre, amikor már nem kell megerőszakolnom magam ahhoz, hogy tetsszem akár a nőknek, akár a férfiaknak. Örülök, hogy a pillanatnyi agymenésemnek megfelelő hacukában, viselkedéssel, illetve zenével kifejezhetem azt, ami tombol bennem, és pozitív visszajelzéseket kapok. Például amikor összekenem az arcomat és a felsőtestem kék-zöld-arany csillámporos zselével, akkor már nem mondják a férfiak, hogy vigyétek ki ezt az izét, mert félek tőle. Olyan időket élünk, amikor elfogadnak, és ez nagyon jó.

A zenei szakma és a közönség sokáig MC Jammin néven ismert, többek közt a Balkan Fanatik tagjaként is ez volt a művészneved, de voltak szóló fellépéseid is. Szoktál még mc-zni, rappelni?

Nem tartom magam jó MC-nek, erre születni kell. Én inkább a versek, és a klasszikus, valamint a retro pop-rock sokszínűségének bűvöletében éltem le a gyermekkoromat, és ennek a keresztezése nem feltétlenül a hip-hop. Nem tehetem magam egy ligába az olyan magyar MC-kkel, mint például Sena, Újonc, vagy Busa Pista. Rengeteg verset írtam, amikhez megtaláltam a zenei kifejezési formát is. Ez valami köztes kifejezési forma, amit nem szégyellek, hiszen nyitott fülekre talált. Amit át szeretnék adni, az szövegközpontú. A vizuális része pedig egy elmebeteg cirkusz, amiben minden megfér. Persze nem azért csinálok cirkuszt és színházat köré, mert ezzel majd jól el lehet adni, hanem  azért, mert hihetetlenül izgalmasnak tartom az audiális kielégülést vizuális orgiával keresztezni.

Mi a magyar zenei élet legnagyobb hiányossága?

Nyilvánvalóan vannak populáris és underground előadók, zenék. Jó lenne, ha a két pólus kicsit közeledne egymás felé. Nagyon gazdagon burjánzik az underground zenei világ, és ha ezt a területet fel tudná fedezni a szakma, akkor végre esélyhez jutna a magyar zene, mert nyitni tudnánk a világ felé. Vannak olyan zenekarok, amik külföldön is megállnák a helyüket, és minimális támogatással kapukat lehet nyitni, ez a világ zenei palettáját színesíthetnénk, és az itthoni kortárs zene is kapna egy nagyadag vérátömlesztést. A zenei világok közelítésére jó példa, ahogy Tóth Vera a barátnőm lett. Egy világvége rockklubban adott koncertünkön megláttam az első sorban, sőt észrevettem, hogy énekli a számainkat. Felhívtam a színpadra, percek alatt jammelés lett a dologból, azóta is nagyon jóban vagyunk és járunk egymás koncertjeire, zenélünk együtt, inspiráljuk egymást. Nem lenne szabad teljesen elhatárolódni a zenei műfajoknak egymástól. A mainstream popzenészeknek is le kellene menni a kisebb klubokba, hogy felfedezzék, miről is szól a zene. A nincstelen rockzenészeknek pedig be kellene látniuk, hogy vannak a kereskedelmi csatornák fogságában vergődő felfedezettek közt is inspiráló tehetségek. Nyugaton szinte mindennapos, hogy hip-hop vagy rockzenészek és a soul- vagy popdívák együtt zenélnek.

Ha már a populáris zenénél tartunk... Mi a véleményed a tehetségkutató műsorokról?

Ugyan nagyon szórakoztatónak találom őket, de tulajdonképpen nem vállalnak felelősséget a gyerekekért, akiknek a kiforratlan tehetségét felhasználják ahhoz, hogy showt csináljanak, utána pedig szenvtelenül kidobják őket, és nem tudják végigjárni azokat a lépcsőfokokat, amik ahhoz kellenek, hogy fel tudják fogni saját tehetségüket. Ez nagyon nagy veszély, jobban oda kellene erre figyelni. Úgy vélem, hogy ha mondjuk Hobo, vagy Madonna vagy mondjuk a Cure énekese, Robert Smith benevezne egy ilyen versenyre, esélye sem lenne. Mester Tamással egyébként jóban vagyunk, fantasztikus énekesnek és zenésznek tartom. Megkérdezte, hogy mi miért nem jelentkezünk. Erre azt mondtam, hogy valószínűleg ő lenne az első, aki eltanácsolna minket.  Az ilyen műsorok csak egy nagyon szűk rétegnek adnak reményt, kevesen tudnak belőle megélni, és rajtuk sem veszem észre, hogy annyira boldogok lennének.

Bár tehetségkutató műsorban nem szerepeltél, a valóságshowk világa nem ismeretlen számodra, hiszen a magyar Survivor című műsor második szezonjában te voltál az egyik döntős. Mai fejjel jelentkeznél versenyzőnek?

Persze, bármikor. A gyerekek gyakran álmodoznak arról, hogy egy lakatlan szigetre kerülnek, és sok felnőtt is szeretné itt hagyni ezt a világot, hogy egy álomszerű helyen építsen viskót. Persze nem árt a megfelelő orvosi, anyagi háttér, ami biztosítja azt, hogy nem halsz meg a harmadik napon. Ha lett volna tízmillió forintom, akkor elmentem volna az RTL Klub segítsége nélkül. Az más kérdés, hogy a műsor nézhetetlen lett, nem tudták megfogni a lényegét. Sokat akart markolni a csatorna, és egyszerre két adást forgattak. Egy ember nem tud ugyanazon időben két helyen lenni, ráadásul borzasztó meleg volt, nem lehet 50 fokban 24 órákat dolgozni. Nagyon sajnálom, hogy lemaradtak az igazi Survivorről, ami a stáb távollétében forgott.

Hogyan foglalnád össze pár mondatban az unalmasnak semmiképpen nem mondható életed? Egy korábbi interjúban olvastam, hogy amikor 19 évesen kimentél Londonba, hotelszobákat takarítottál, kémnő lettél.

Anyám foglalta ezt össze nagyon jól, szerinte: tizenöt-tizenhat éves koromban 'megmarhultam', gellert kaptam, és világnak mentem. Nagyon sok Rejtő Jenő művet olvastam, és mindig, főleg ha nagy volt a gáz, egy Fülig Jimmy-szerű karakternek gondoltam magamat. Tulajdonképpen egyfajta rajzfilmként látom az életem. Amikor siralomház volt, amikor szinte az éhenhalás fenyegetett, kiült egy széles mosoly az arcomra. Világvége helyzetek, lehetetlen környezet mindig inspirálóan hatott rám.

Hiszel abban, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz?

Ami nem öl meg, az tovább hagy élni, és jobb esetben nyomokat hagy a tudatalattidban, szűkíti az utat, amit be kell járnod. Hálás vagyok a pofonokért, amiket kaptam, mert mindig visszatérítettek arra az útra, amin tovább kellett mennem. Bár nem kell kiprovokálni a veszélyhelyzeteket, de meg kell tanulni kihívásként kezelni a félelmeinket.

Milyen arányban irányította az utadat a sors keze és a tudatosság?

Mindenféle elképzelés nélkül lubickoltam az életben, de mindig is pulzált bennem valami, ami a művészetek felé terelgetett. A tánc, a zene és a költészet tulajdonképpen egy és ugyanazon irány. Úgy hiszem, hogy mindenki számára van egy eleve eltervezett út. Van, aki ügyetlenül bukdácsol, van, aki kicsit vagányabban szökdécsel rajta végig. Úgy érzem, hogy a Nagyfőnök sokat segített nekem fentről, és nagyon hálás vagyok azért, hogy szinte burában tartva, a legőrültebb élethelyzetekbe keveredve is megőrzött engem. Most, hogy sokkal higgadtabb vagyok, felébredt bennem egyfajta kötelességérzet, és mindent, amit az élettől eddig kaptam, szeretnék visszaadni. Úgy érzem, hogy misszióm van, le kell rónom az emberiség felé azt a sok remek és pozitív dolgot, amiben részem volt, boldogabbá szeretném tenni az életüket, ha csak addig a pár percig is, amíg a kedvenc számukat éneklem.

Milyen megnevezést, foglalkozást írnál rá a névjegyedre: előadóművész, színésznő, énekes, táncművész? Mi szerepeljen rajta?

Pásztor Anna - boldog ember.