horoszkóp

Varnus Xavér már ötévesen orgonaművész akart lenni

nsz
2011.04.03. 10:28
Varnus Xavér mindössze hétéves volt, amikor Rhoda Scott Magyarországon turnézott, akkor már két éve vágyott arra, hogy orgonista lehessen. Játékán kívül az tetszett meg neki, hogy a mezítlábas afroamerikai művésznő ki tudta mozdítani a műfajt az akadémiai világból. Az orgonista április elején lép színpadra Rhoda Scott-tal, akit bármennyire is gyerekkori idoljának tekint, a közös koncert nem jelent számára akkor érzelmi töltést, mint az, hogy naponta Bachot játszhat.

Áprilisban barátságos orgonaviadalt vív Rhoda Scott-tal. A koncert gondolata akkor merült fel, amikor beszorultak egy liftbe Thaiföldön. Mennyire érzi sorsszerűnek ezt a helyzetet?

Sorsszerűség vagy véletlen. Ki tudja? Inkább csak felismertük a véletlenben rejlő lehetőséget, és talán jól sáfárkodtunk vele.

Volt már más hasonló élménye, amely valamilyen hatással volt a szakmai életére?

Persze, hiszen két esztendeje a világ egyik legnagyobb jazz-zongoristáját, a francia Jacques Loussier-t hívtam meg születésnapi koncertemre a Művészetek Palotájába, és pompásan zenéltünk együtt. De hadd legyek igazságos: ameddig ebben az országban olyan lenyűgöző tehetségek élnek, mint Szakcsi Lakatos Béla, vagy más műfajban Presser Gábor, akik legalább olyan tehetségesek, ha nem tehetségesebbek, mint az idelátogató sztárok, addig ezek a világnagyságok is legyenek arra büszkék, hogy ugyanannak a MÜPÁ-nak a színpadán játszhatnak, amely Szakcsinak és Pressernek naponta ad otthont.

A koncertajánló szerint még gyerek volt, amikor először látta Rhoda Scottot játszani. Vissza tud emlékezni, hogy milyen érzéseket váltott ki Önből az előadása?

Amikor ő Magyarországon turnézott, én már hét esztendős voltam, és két éve magam is orgonista szerettem volna lenni. Csodálatos és extatikus zenélésén felül az imponált nekem nagyon, hogy közbeszéd tárgyává tudta tenni a zenét, az emberek erről beszéltek az utcán, a bázakerettyei parasztnéni tudta, hogy ki ő, és hogy mit csinál. Kimozdította az általam szeretett műfajt a bezárt, belterjes akadémiai világból.

Varnus Xavér már ötévesen orgonista akart lenni
Varnus Xavér már ötévesen orgonista akart lenni

Feltételezem, együtt tervezték meg az áprilisi koncerteket. Felmerült olyan tényező a szervezés során, amiben nem értettek egyet?

Véletlenül sem. Ő azzal készül, amihez a legjobban ért, hisz nála szebben senki nem szólaltatja meg ezen a földgolyón a Hammond-orgonát. Én pedig az este a nagy, sípos orgona mellett fogok ülni, Bachot, Vangelist és a Bolerót játszom, és őszintén remélem, játékom méltónak bizonyul majd ehhez a kitűnő művészhez.

A hírek szerint néhány órán belül elfogytak a jegyek a zsinagógába tervezett orgonapárbajra, ezért lépnek fel több helyszínen is. Szóba került, hogy külföldre is kivigyék a produkciót?

A világon sehol nem övezi az orgonát olyan hatalmas tömegérdeklődés, mint nálunk, és talán nem túl kacér a gondolat, hogy ebben szerény munkásságomnak is része van. A világban ma már nem létezik az „orgonakoncert” műfaja, hiszen ennek rajongótábora világvárosonként legfeljebb 100-150 főből áll, amely, valljuk be őszintén, nem piacfenntartó tömeg. Külföldi orgonisták hitetlenkedő mosollyal nézik a YouTube-on a felvételeimet, szinte el sem hiszik, hogy van a világon egy ország, ahol akár 10-12 ezer ember is elmegy orgonahangversenyekre. Sokan ide is jönnek közülük Magyarországra, hogy a saját szemükkel győződjenek meg erről.

Bachot még Rhoda Scott sem múlja felül
Bachot még Rhoda Scott sem múlja felül

Milyen érzelmi töltést jelent az, hogy Rhoda Scott-tal léphet színpadra?

Ha az ember naponta a legnagyobbal, Johann Sebastian Bach-hal lép színpadra, ahhoz az érzelmi töltéshez képest, legyen Rhoda Scott vagy Loussier mester bármilyen kedves gyermekkori idolom és emlékem, senki nem érhet fel. Bachot naponta játszani olyan kiválasztottság érzést jelent az embernek, hogy sztár legyen az a talpán, akit a színpadon Bach mellett észreveszek. Lehet, hogy ezek a muzsikusok a zene világának legragyogóbb csillagai. De ahol a Nap, vagyis Bach muzsikája ragyog, ott még a csillagok is alig látszanak.

A születésnapjai között akadt olyan, amire kihívták a rendőrséget, olyan is, amin újságírókat is vendégül látott, de előfordult már, hogy közös koncerttel ünnepelt, amint Ön is említette, két éve például Jacques Loussier-vel. Mindig is szervezett magának születésnapi eseményeket vagy ez datálható valahonnan?

Hol így, hol úgy. De általában a születésnapomon szeretek örömet okozni azoknak, akik engem is szeretnek.

Egyszer úgy fogalmazott: A művész legnagyobb földi jutalma a kollégák irigysége. Megkapta ezt a jutalmat?

Erre a kérdésére kettős választ kell, hogy adjak. Más vonatkozik a valóban nagy művészekre, és más a középszerűek siserehadára. Sokáig nem értettem, hogy a zenetörténet legnagyobbjai sokszor miért voltak rémes véleménnyel egymásról, miért nem ismerték el egymás képességeit? Ma már tudom: az igazán nagy tehetségnek gyakran csőlátás a mellékterméke, így nem lehet elvárni egy, a saját művészetében elmerült nagy zsenitől, hogy megértse a másik törekvéseit. A középszerűek viszont általában szimplán irigyek. Reggel, amikor kisüt a Nap és boldogan ébred a világ, ők már nyavalyatörősen férgelődnek vackaikon, legboldogabbak akkor lennének, ha az Index első oldalán azt olvasnák, hogy a közönség tömegesen visszaváltotta a jegyeimet, mitöbb, az utcán rohadó zöldséggel megdobáltak, esetleg fel is dobtam éjjel a pacskert. Az igazán gonoszak, mintegy halmazati büntetésként, persze még azt is kívánják, hogy úgy orgonáljak, mint ők.