Az olvasóink által a legszebb arcú magyar hírességnek választott színésznő éppen Kanadában forgat, és igen, néha zavarja a soklaki élet, de erőt tud meríteni a munkájából, és azokból, akik hisznek benne. Persze megfordult már a fejében, hogy feladja a karrierépítést, de végül szerepet is kapott egy nagyszabású produkcióban, a Szállító-sorozat tévéváltozatában. Szerinte a színészet egyébként olyan, mint az élsport, annyi különbséggel, hogy a második helyezett itt vesztesnek számít.

Éppen Kanadában forgatod a Szállító tévésorozatát, ami remek lehetőség arra, hogy a tengerentúlon is megismerjék a neved. Hogyan kaptad meg a főszerepet?

Tavaly januárban döntöttem úgy, hogy Amerikába kell költöznöm. Azóta legalább ötven meghallgatáson voltam, és próbáltam nem feladni. Idén májusban volt meghallgatás-sorozat Los Angelesben az HBO-nál, és engem is meghívtak. Általában többször vissza kell menni, de most nem ez volt a helyzet, mert véglegesen el akarták már dönteni, hogy kié is legyen a szerep. Gyakorlatilag már másnap hívtak, hogy én nyertem.

Mennyire mondható átlagosnak az, hogy csak ötven meghallgatás után kaptál munkát?

Egyéntől függ. Van, aki azt mondja, hogy ez semmi, egyesek ezer meghallgatásra is elmennek, mire ilyen szerepet kapnak. Ez persze nagyon elkeserítő, nekem is voltak olyan pillanataim, amikor kételkedtem abban, hogy érdemes-e ebbe tovább időt, energiát, pénzt fektetni. Ennek ellenére minden olasz filmem után újabb és újabb meghallgatásokra mentem ki Amerikába, vakon hittem abban, hogy megtérülnek a fáradozásaim.

A sorozat forgatása mellett van időd más feladatokra is?

Most nem igazán tudok mással foglalkozni. Ez egy óriási lehetőség, és igyekszem megállni a helyem, ami persze nem könnyű, hiszen nem igazán ismerem annyira az itteni nézőközönség ízlését. Erre akarok koncentrálni, jól akarom csinálni a dolgomat.  Másrészt nem könnyű előre tervezni, nem lehet tudni, hogy mikor esik majd az eső, mikor betegszik meg valaki, szinte napról napra változik a program. Persze vannak szabad heteim, de egyelőre nem akarok újabb filmet elvállalni. Valószínűleg a forgatás után sem lesz lazítás, hiszen ha sikeres lesz a sorozat, akkor természetesen folytatódik a munka, másrészt lehet, hogy egy híres rendező vagy producer egy újabb szerepre kér majd fel.

Korábban azt nyilatkoztad, hogy nem szeretnél óriásprodukciókban szerepelni, sokkal jobbnak tartod azokat az alkotásokat, melyeknek mondanivalója is van. Továbbra is ez az álláspontod?

Sajnos nincs megadva az a luxus, hogy azt csináljak, amit akarok. A Transporter nyilván nem mély mondanivalójú sorozat, viszont Luc Besson a producere, és nem hiszem, hogy erre bárki nemet tudott volna mondani. Az is ismeri őt, aki nem a filmes szakmában dolgozik. Mindenképpen ki akartam próbálni, hogy milyen lehet ilyen világszínvonalú, nagy költségvetésű produkcióban részt venni. Szerintem nagyon sokat fogok tanulni, profitálni belőle, és közelebb visz majd ahhoz, hogy még több, mély mondanivalójú filmet csinálhassak ezek után.

Nyilván voltak elképzeléseid arról, hogy milyen lehet egy ilyen produkció részesének lenni. Mennyire más a valóság?

Nagy illúzióim voltak, amikor megérkeztem. Úgy gondoltam, hogy a lehető legnagyobb profizmus jellemzi majd a munkálatokat, de problémák mindig vannak, főleg az elején. Ezek általában a szervezési gondok, hiszen koprodukcióról van szó; az HBO, az HBO Kanada, a francia M6 és a német RTL is részt vesz benne. A helyszíneken dolgozó stábtagok mellett még nagyon sokan dolgoznak ezen a sorozaton. A jelenlegi állás szerint novemberig, december elejéig forgatunk, és tavasszal mutatják majd be.

Mi kell ahhoz, hogy ismét igent mondj egy hazai szerepre, mint ahogy történt ez a 2009-es Poligamy esetében?

Semmi egyébre nincs szükség, csak egy jó a forgatókönyvre. Kaptam felkérést máshonnan is, de nem éreztem azt, hogy lett volna bennük lehetőség. Amikor először olvastam a Poligamy koncepcióját, egyből tudtam, hogy szeretnék ennek a részese lenni. Elmentem a meghallgatásra, mert éreztem, hogy siker lesz.

Magyarországról Olaszországba költöztél, most pedig Kanadából beszélsz. Zavar ez a soklaki élet?

Mindig is szerettem világot látni, ezzel önmagában nincs is gond, de azt veszem észre, mindig más mondja meg, hogy hova menjek, főleg forgatási időben, és nem lehet tudni, hogy a következő szerepem hova szólít majd – Magyarország, talán Új-Zéland? Nem tudom, hogy meddig tudom ezt csinálni, hiszen az embernek nemcsak a munkáról szól az élete.

Akárhányszor szerepelsz nálunk valamilyen szavazásban, mindig toronymagasan versz mindenkit. Milyen visszajelzéseket kapsz itthonról?

A színész élete sok tekintetben hasonlít az élsporthoz. Ha olimpia van, akkor a magyarok természetesen a honi versenyzőknek drukkolnak. De nem ez az egyetlen közös pont, a színjátszásnál is nagyon fontos az edzés, a felkészülés, nem lehet kihagyni egy napot sem, ez a pálya is egy szigorú, fegyelmezett életmódot kíván. Ha nem forgatok, akkor is foglalkozok a munkámmal: odafigyelek az egészségemre, a külsőmre, beszédtanárhoz járok, filmeket nézek, hogy kellően tájékozott legyek a szakmát illetően. És persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez is nagyon sok áldozattal, lemondással jár: folyamatosan egyedül vagyok, fél éve nem láttam a barátaimat. Az embereknek otthon, Magyarországon tudatosítaniuk kellene magukban, hogy bizony ők sokkal gazdagabbak, mint én, hiszen mindennap láthatják szeretteiket, barátaikat. Egyébként csak annyi eltérés van a színészet és élsport között, hogy ha nálunk valaki második lesz egy meghallgatáson, akkor azt nem díjazzák ezüst- vagy bronzéremmel, mint a sportban. Az nem hír, hogy éppen lecsúsztam egy szerepről. Vereségnek veszik az emberek, pedig az ezüstérem nálunk is szép eredmény kellene hogy legyen.

Honnan merítesz erőt távol a barátoktól, családtagoktól?

Nagyon szeretem a munkámat, örülök, ha sikereket érhetek el. Ha valamin sokat dolgozik az ember, és ennek beérik a gyümölcse, az hihetetlen energiát ad. Tudom, hogy a családom és a barátaim, sőt, talán most már mások is hisznek bennem, és ez is segít.

Több díjat is kaptál már. Melyik a legnagyobb szakmai elismerés a számodra?

Az 51. Monte-Carlói tévéfesztiválon Arany Nimfát nyertem egy olasz minisorozatban nyújtott alakításomért a másik két főszereplővel megosztva. Ez azért nagyon különleges számomra, mert egy komoly múlttal rendelkező szakmai eseményen jutalmaztak meg, és nem politikai döntés született, hiszen nem az alapján döntöttek, hogy kik vagyunk, hanem a teljesítményünk alapján ítéltek a legjobbnak. A filmes világ persze kicsi, és sokszor előfordul, hogy egy színésznő csak azért kap díjat, mert éppen nagyon felkapott, és hírértéke van annak, ha ő nyer. Persze nem mindig ez az eset.

Nemrég mutatták be a velencei filmfesztiválon a Maternity Blues című filmet, amiben egy gyerekgyilkos nőt játszol. Hogyan készültél a szerepre?

Nagyon komoly munka volt, két-három hetes lelki, agyi munka előzte meg, egy tanár is segített.  Szerencsére elég hamar kijöttem belőle, ugyanis közvetlenül utána egy másik filmet kezdtem el forgatni.  Alapvetően minden szerepre nehéz felkészülni, a munkafolyamat minden esetben azonos. A Transporter sorozatban egy magabiztos, kemény, vasakaratú ügynöknőt játszom. Elsőre úgy tűnhet, hogy ez nem egy komoly drámai játékot igénylő szerep, de ennél a karakternél is meg kell válaszolni azokat a kérdéseket, hogy mit miért tesz, mire hogyan reagál. Nehéz eset, hiszen én nagyon más vagyok, mégis úgy kell csinálni, mintha természetes lenne, különben azt mondhatják, hogy játszom, míg az én célom az, hogy olyan természetes legyen, hogy ne is tűnjön játéknak egyáltalán.