horoszkóp

Azuráknak ciki a mai művilág

2007.02.21. 09:57
Egy harmincéves embernek a halála lenne, ha belekényelmesedne a stúdióba, mondta Azurák Csaba, aki továbbra is a terepen szeretne dolgozni. A Napló műsorvezetője arról is beszélt, az imidzse szerint ő a jófiú, és ez annyiban igaz, hogy nem ordibál a körúton, és nem szív füvet. A sajtóban egyébként nem szeretne gyakran szerepeli, nehogy elkopjon a neve.

Azurák Csabát elsőként arról szerettük volna megkérdezni, miért közéleti műsor a Napló, de a műsorvezető, hallva az előző beszélgetést Sváby Andrással, szeretett volna hozzászólni a az internetes fórumok témájához. A kérdés az volt, a televízós számára mennyire mérvadóak azok a vélemények, amelyek az internetes fórumokon jelennek meg róla.

A Naplónak a csapata rádiós, televíziós múlttal rendelkezik, komoly műhelyekből jöttünk, úgyhogy mindenkinek megvan a klasszikus újságírói műveltsége. Az, hogy az interneten huszon-harmincéves emberek mit irogálnak, nem mérvadó. Ők egy szubkultúra részei. Ha úgy viselkednénk, hogy egy internetes fórumnak megfeleljünk, akkor megette a fene az egészet.

Ön kevésbé megosztó személyiség, mint Sváby András.

Klikk!

Valóban megkaptam a jófiú-imidzset. Annyiban valós a kép csupán, hogy nem vagyok balhés srác. Minden jegyét magamon viselem egy normális harmincéves fiúnak. Ugyanazokon a stádiumokon mentem keresztül: bulizás, csajozás, állandó nyüzsgés. Minden volt az életemben, aminek eddig lennie kellett. De nem vagyok egy éjszaka körúton ordibáló, füvet szívó csávó.

Bántja, hogy a személye többeket érdekel, mint a munkája?

Ez minden televízióssal így van. Friderikuszról vagy Havas Henrikről hány cikket olvashatunk, amelyikben a riportjaikról, interjúikról írnak? Keveset. Mindig az a fontos, mit esznek, mi van a magánéletükkel. Nem vagyok az a típus, aki mindennap újságírókat fogad a nappalijában.

Hol a határ?

Voltam már egyszer showműsorban „sztárvendég”. Elég is volt.

Miért?

Nekem volt egy olyan ideám, hogy az embereket az is érdekli, amit csinálok. De rá kellett jönnöm, nem elsősorban a munkámra kíváncsiak, hanem a menyasszonyomra, a kislányunkra, a csetléseimre-botlásaimra. Sem magamat, sem kislányomat nem szeretném show-műsorokban mutogatni.

Pedig újságokban szerepeltek már.

Jó nagy huzavona után. Elfogadom hogy ennek a világnak szükséges velejárója, hogy háromhavonta színes magazinokban kell megjelennem. Ha kijön egy cikk, gyorsan két-három újság becsatlakozik még. Aztán van egy kis nyugi. Arra ügyelek, hogy a napi sajtóban ne szerepeljek, mert tíz év múlva is újságíró szeretnék lenni, és nem szeretném az arcomat és a nevemet elkoptatni. Meg különben is, a mai művilágot mind a százegynéhány fene nagy „sztárjával” együtt cikinek tartom.

Úgy tudom, nem szereti tanításnak hívni, ha azzal bízzák meg, hogy tartson előadást kommunikáció-szakos egyetemistáknak.

Nem gondolom, hogy katedrán lenne a helyem attól, hogy egy főiskolán abban az évfolyamban az én arcom lett az egyik legismertebb. Ha arról van szó, hogy hívnak tanítani, akkor sem úgy megyek el, hogy tanítok. Ezt a szót kerülöm. Elmondom, milyen tapasztalataim voltak azokban a műsorokban, ahol dolgoztam, a rádiótól a tévéig, választási műsorokig. Ezt tudom teljes mellszélességgel vállalni.

Akkor tehát műhelymunkának hívhatjuk, amikor a tapasztalatairól beszél?

Arra is volt példa. Kínosan ügyelek rá, ne az jöjjön le, hogy a fiatal srác, aki heti egyszer ott áll a képernyőn, megmondja a tutit. Szívesen beszélek a tapasztalataimról, mert most másként működik a televíziózás, mint abban a korban, amikor a legtöbb mai tanár kezdte a szakmát. Egy sor klasszikus szabály már nem igaz a gyakorlatban, mert felülírta a hírverseny, a showbusiness, a nézettség, a reklámpiac. Tényleg az van, hogy show-t csinálunk, amelynek az infotainment az alapja. Nézzük csak meg a műsorvezetők ruháját, a színeket, a kameramozgást, a beharangozók nyelvezetét. A mostani televíziózás felülírta azt a szabályt is, hogy nincsen átjárás a műfajok közt. Maradjunk a már említett neveknél. Havas Henrik, vagy Friderikusz is bohóckodott már a képernyőn, és készítettek interjút a miniszterelnökkel is. Mindegyik szerepben hitelesek tudtak lenni. Az embert a saját tehetsége viszi előre. És a tehetség iránytalan. Ha valakiben van tehetség, akkor tud jó riportokat csinálni, és tud autókat is eladni.

Említette korábban, sajnálja, hogy a mai kommunikáció-szakosok közül sokan nem tudják például a budapesti rendőrfőkapitány nevét, de a szórakoztató műsorok szereplőinek nevét igen. Rossz gyakorlat tehát, hogy a kereskedelmi televíziókból tájékozódnak?

Nézze meg képeinket!

Persze hogy rossz, ha nem vesznek könyvet a kezükbe, vagy hetilapot. Ha újságírónak készülnek, akkor alaposabb felkészülésre van szükség. Most nőtt fel az első nem olvasó generáció. Pedig ahhoz, hogy a könnyebb műfajt is jól tudd csinálni, vissza kell menni az alapokhoz.

A Naplót miért hívják közéleti magazinnak, ha jócskán megjelenik benne a bulvár is?

Ez az erőssége, és a támadási felülete is egyben, hogy nem mindig tudják elkülöníteni, hogy bulvárműsor-e vagy közéleti. Mindkettő. Én inkább a közéleti jellegét erősíteném. De tény, hogy megfér egymás mellett Korda György és a kordonbontó politikusbrigád, megfér egy egyiptomi kaland és Kertészt Imre, amikor Nobel-díjat kap. Amikor ostorozzák a televíziókat, mintha össznépi amnéziában szenvednének a kritikusok. Rengeteg kiváló riportot készítettünk már, és vannak olyan ügyeink, amelyekért sokat tettünk. Gyűjtöttünk egy alapítványnak többmillió forintot, amiből mentőautót vettek. Összeszedtünk több tonna szemetet, jó néhány kisgyereken, beteg emberen, szegény sorsú, árvíz sújtotta családon próbáltunk segíteni. Ezek nekünk missziók, erre nagyon érzékenyek vagyunk. Ez a műsor a faji előítéletek ellen talán többet tett, mint az elmúlt kormányok minisztériumai és hivatalos szervei.

Hogyan lehet azt mérni, hogy többet tettek?

Egy 2-2.5 milliós nézettségű műsorról beszélünk, amelynek nagy hatósugara van, és ha feldolgozunk témákat, sokakhoz eljutnak. A mi munkánk nemcsak arról szól, hogy néha megjelenünk partikon, nyilatkozunk internetes portálokon, és örülünk, hogy viszontlátjuk magunkat. A mi munkánk a felelősségről is szól. Mert a siker kötelez.

Most, hogy átvette a Napló műsorvezetését, mennyit változik majd a műsor?

Nem változik. Van négy-hat állandó riporter a csapatban, és nagyon jól le vannak osztva a szerepek, ki miben a legjobb. Az lenne a legnagyobb baj, ha más lenne a műsor, mint ezelőtt. Ha nem derült ki eddig, mennyivel másabb műsorvezető vagyok, mint András, akkor is nagy baj van. Csak fizimiskára vagyunk két, hasonló ember.

Egyáltalán nem.

Örülök, ha nem, de azért sokan kevernek bennünket. Mindketten szemüvegesek vagyunk, magasak, sötét, rövid hajúak, ez már épp elég ahhoz, hogy összetévesszenek. Rendszeresen Sváby Andrásnak néznek engem itt-ott, például nyaralásokon.

Ezentúl már nem forgat riportokat?

Dehogynem. Egy harmincéves ember halála lenne, ha belekényelmesedne a stúdióba. Nekem fontosabb, hogy minden héten terepen vagyok. Ha álltam már árvízben gumicsizmában –márpedig álltam - akkor sokkal autentikusabb vagyok, amikor egy ilyen riportot kell felkonferálni. A mai fiataloknál nagy hiba, hogy amikor bekerülnek egy médiaiskolába, azt mondják; én műsorvezető szeretnék lenni. . Azt hiszik, a médiasztárság azzal egyenlő, hogy felolvasnak a súgógépről három sort. Persze az ismertség fontos, nem kell álszentnek lenni. A mai médiapiacon annyit érsz, ahányan ismerik a nevedet. De ettől még nem kell elájulni.

Hogyan lehet jó műsorvezetőt – a kifejezésével élve – kitermelni?

Olyan riportert kell találni, aki hiteles, akit szeretnek a nézők, és aki nem fordul le a székről, ha élőben el kell mondani néhány gondolatot.

Csak ennek a néhány feltételnek kell megfelelni?

A műsorvezetést nem lehet tanulni, csak a formai elemeit, de az, hogy működj élő adásban, nem tanulható.