A Pláza Varieté című showban a Szexi lány című slágerét adja majd elő. Ismerik ezt a dalt azok, akik most tizenévesek?
Igen. Abba a helyzetbe kerültem – hogy most ezt én mondom, lehet, furcsának hangzik, de – ’98-ban, amikor a lányom éppen, hogy egy éves volt, akkor kezdődött az első nagy, őrületes retrószéria, amikor is a Modern Talking új sikerein felbuzdulva azt mondták nekem is a kiadóban, hogy vagy most megcsinálom ezeket a visszatérő dalokat, vagy lehet, hogy nem lesz többet rá alkalom. ’98 végén tehát megjelent az a bizonyos Best of lemezem, amelyiken az első, nagy slágereimet dolgoztuk fel, és akkora siker volt, hogy hirtelen én sem tudtam vele mit kezdeni.
Ezt követően döntéshelyzetbe került a lánya miatt?
Egyfelől ott volt a siker, másfelől valóban az, hogy gondoltam, amíg nem lesz két éves a lányom, addig nem kezdek újra színpadi munkákat vállalni. De ez az eset a vártnál, illetve a tervezettnél előbb visszarántott az életbe.
A szavaiból úgy tűnik, ez meglepte.
Igen, de egyáltalán nem volt baj, állandóan kaptam meghívásokat, és hát gyakorlatilag valljuk be őszintén, és is abszolút módon a pénzből élek, és én sem kapok semmit ingyen. Tehát amíg ebben látható volt üzleti lehetőség, addig én természetesen éltem vele. Amióta az eszemet tudom, akkor dolgozom, amikor munka van, és nem akkor, amikor kedvem van hozzá. Ha ez összejön, akkor az embernek nyilván kevesebb ideje marad önmagáéra, aludni.
Annak ellenére, hogy sok felkérést kap, ritkán szerepel az újságokban.
Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy visszavegyek magamból. Annyi minden történt már körülöttem, jönnek a fiatalok. Amikor én voltam fiatal, én is mindig utáltam, ha valaki ott dörgött a hátam mögött, vagy előttem. 16 éves a tánciskolám, és annak valóban időnként kell egy kis megjelenés, azt képviselve néha elmondom, milyen terveink vannak. De az elmúlt évben kezdődött, hogy egy-két szervező, akikről nem is hittem volna, hogy még ebben dolgoznak, felhívogattak, hogy itt lesz egy buli, ott van egy buli. Első körben mindenre nemet mondtam.
Miért?
Nem akartam, hogy a szombatjaim erről szóljanak, és úgy gondoltam, nekem már nincs ott a helyem. Ezen én már túl vagyok, és rengeteg szépet, jót tapasztaltam, elvagyok az emlékekkel egy életen át. Nagyon sok kollégámat és elődömet néztem végig már úgy, hogy ebbe a helyzetbe nem hozom magam.
Milyen helyzetbe?
Abba a fajta méltatlan helyzetbe, hogy úgy érezzem, én azért vagyok ott, mert odaerőszakoltam magam. Aki ebben a szakmában előadó művészetből él, ahhoz kell, hogy tartozzon valamiféle méltóság. Az idő múlását, és azt, hogy jönnek mások, azt méltósággal kell viselni, egyre tekintélyesebbnek kell inkább látszani, mintsem belekerülni abba a csapdába, hogy megmosolyogjanak.
Sokaknak nem sikerült, mi a titka?
Nagyon nehéz dolog, meg kell tanulni. Abban a korban vagyok az életkorom szerint is, hogy már nem tartozom a fixek közé, már a fiatalok közé sem, abba a státuszba kezdek tartozni, hogy a nagy öregek közé kezdem besorolni saját magam. Ezt lehet jól is viselni. A nyaram azért volt hihetetlenül fárasztó, mert annyi, de annyi felkérés jött - pedig én egy lépést sem tettem ennek érdekében - hogy elmaradt a nyaralás, csak 2-3-napos pihenések, és ez most arra ösztönöz, hogy készítsek egy lemezt.
Ismét a régi dalokból?
Azokból is, mert azt látom, hogy azok a dalok, amelyek 87-88-ban hangzottak el először, örökzöldek lettek, amire én borzasztóan büszke vagyok. A magam 44 évével ugyanis még elég fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy örökzöldekkel rendelkezzek. Úgy tűnik, jókor kezdtem el énekelni, és ez már a harmadik generáció, amelyikhez eljutnak a dalaim. Ha imott-amott feltűnök és szerepelek - a diszkóbulikat már kétkedve vállalom el, és keveset - olykor döbbenten állok az előtt, hogy a 15 évesek teli torokból üvöltik a nótáimat. Ez egy nagyon jó zenei nevelés (nevet).
Állati pozitív, hogy elmegyek valahova, ahol olyan gyerekek buliznak, akik az én saját gyerekeim lehetnének, és nem azt látom a szemükben, hogy nem értik, mit is keresek én itt, hanem halásosan örülnek. A táncosaimon szoktam még meglepődni, hogy ha van egy jó buli – és hál istennek sok van belőlük – megköszönik, hogy velem lehetnek.
Miért érzi furcsának?
Mert ez a világ már elmúlt. Amikor én kezdtem a ’80-as évek végén, akkor még embertelen jó koncertek voltak, még léteztek koncertturnék, élő fellépések. Olyan hangulatos bulik voltak, hogy az embernek nem volt kedve elmenni, annyira tudtak mulatni, és nem az alkoholról és egyéb dolgokról volt szó, hanem a zenéről és hogy együtt szerettek lenni. Ma már ez egy nehezebb pálya, mert annyira elkülönülnek a műfajok, és az emberek is elkülönülnek, hogy nehéz egy-egy ilyen alkalmat összehozni.
Nyáron jó néhány fesztivált rendeznek.
Szerencsére most nyáron augusztus 20. környékén voltak olyan, nagyobb összejövetelek, amelyeken kint volt 2-3000 ember, és korra, nemre való tekintet nélkül tudnak együtt bulizni ezekre a zenékre. És ez engem megint arra ösztönöz, és jogosít fel, hogy ha még szeretnék valami zenét készíteni, annak most van itt az ideje.