horoszkóp

Gálvölgyi János büszke, hogy nem nyalt ki magának semmit

2008.11.09. 13:32
Kapcsolódó cikkek (1)
A színész nem összegzi negyven éves pályafutását, csupán arra büszke, hogy senki sem tolta a szekerét, mindent, amit elért, a körülményeknek köszönheti. Gálvölgyi János szerint a mostani fiatal színészeknek nem nehezebb a sorsa, hiszen aki tehetséges, ma már minden gond nélkül talál munkát, ha máshol nem, akkor külföldön. Gálvölgyi nemrég ünnepelte a 60.-at.

Hogyan értékeli a negyven éves pályáját, van valami, amit másképpen csinálna?

Sehogy nem értékelem. Nem szoktam én ezzel foglalkozni, hogy leüljek és értékeljek. Elképesztő, hogy elszaladt ez a negyven év. Azt hiszem, nem csinálnék semmit sem másképp, meg hát, úgy sincsen lehetőség arra, hogy még egyszer végigcsinálja az ember. Hiszek abban, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy történik.

Mennyit változott a színészi szakma ezalatt?

Rengeteget változott a megbecsülésében. Tudja, az, hogy itt ülünk a Madách Színházban, ez álmaim álma volt. Az, hogy beengednek a kapun, és nem kérdezik meg, hova megyek, ez egy fantasztikus dolog. Régebben más volt a színészi lét, nem celebek, sztárok, hanem színészek voltak.

Nehezebb a mostani fiataloknak?

Bizonyos értelemben igen, más értelemben nem. Ha valaki ma fiatal, tehetséges, és tud énekelni, fogja magát, elmehet Németországba, Ausztriába, Angliába, bárhova. Nekünk ilyen lehetőségünk nem volt. Ugyanakkor nekem mázlim volt, mert abba a korosztályba tartozom, akik sokat televízióztunk. A mai fiatalok meg vagy bekerülnek az őserdőbe bogarat enni, vagy az utcáról beszédülnek egy sorozatba, és attól kezdve minden újság címlapján ők lesznek a sztárok. Nem tudni, kicsodák, de ők sztárok.

Ez lehet amolyan könnyen jött, könnyen megy hírnév is.

Igen. Ebben benne van ez a veszély, amit persze fiatalon, meg amikor éppen megy a szekér, az ember nem érezhet. Nem veszi észre, hogy tulajdonképpen csak használják, és majd eldobják, amikor már nem kell.

Gálvölgyi János, aki nem intézmény

Szoktak Öntől tanácsot kérni?

Nem, nem vagyok egy intézmény. Persze mindenfélét kérnek az embertől, kenyérosztástól kezdve a pénzig. De a világválság megoldását nem tőlem várják.

Pályatársak, kezdő színészek?

Ebben a szakmában ez nem így van. Látom, és borzasztóan jól esik, hogy bizonyos daraboknál most is vannak emberek, akik állnak oldalt és csak figyelnek, mint ahogyan én is tettem. Nem úgy kér az ember tanácsot, hogy ’Ne haragudj, hogy vakarjam meg a fülemet?’, hanem áll oldalt, les és lop. Nem tartom szégyennek, hogy ebben a szakmában az ember, el tud venni valamit olyanoktól, akitől el lehet venni egyáltalán valamit. Ez nem bűn, ez nem egyenlő a lopással, mert Chaplintől kezdve nagyon sokan így lopták össze magukat. Dokumentálva van, hogy a bajuszt x-től lopta, a pálcát mástól, a cipőt megint mástól, és így rakta össze magát.

Mennyire figyeli a mostani parodistákat?

Olyan sokan nincsenek is. Csak rémülten figyelem, hogy szegényeknek – ahogy nekem is néha a Gálvölgyi showban - nincs kit parodizálni, pontosabban csak a politikusokat tudják, de ők meg nem méltóak arra.

Annak idején 36 színészt tudtam utánozni. Gondoljon bele, hogy volt 36 olyan színész, akit ismertek. Mondjuk a 36-ból csak 15-öt ismertek nagyon, de annyit biztosan. Ha kimondta bárhol, hogy Páger Antal, vagy Rátonyi Róbert, akkor tudták kiről van szó. A mostani színészeket nem lehet parodizálni, mert nem is olyanok. Most is nagyon jó színészek vannak, rengeteg tehetséges kollegám van, akik ma este is játszanak különböző színházakban. De nem látszanak a televízióban, ezért azt se tudják, hogy élnek.

Ön elfogadna egy felkérést, mondjuk egy főzős műsorba?

Nem. Ez egy speciális dolog nálam, nagyon kevés hely van, ahol eszem. Ha maga meghív engem, és nagyon szép tiszta a keze, lehet, hogy elfogadnám, de különben nem nagyon. Nem az én világom ez, és nem is hiszem, hogy a pályám része, hogy hogyan főzöm a nokedlit. Főleg, amíg este meg lehet nézni a színházban. Sokan azt sem tudják, hogy színházban játszom. Azt hiszik, hogy van egy televíziós Gálvölgyi, akit szeretnek, gyűlölnek, utálnak, akivel mindent meg lehet csinálni, de rengetegen nem tudják, hogy esténként itt fölmegy a függöny.

"úgy képzelem, hogy baromi rosszak lesznek a képek, amiket csinál rólam a fotós"

Ez így van sajnos.

Annyiban nem sajnos, hogy megy egy darab, a Jövőre, veled, ugyanitt; ami egy kétszemélyes darab, Hernádi Judittal játszom benne, és a Madách Színház tele lesz nyolcszáz emberrel. Azért van, aki tisztában van ezzel, és este 10-kor úgy megy haza, hogy látott minket, ami nagyon jó. Aki meg nem akarja tudni, az nem tudja.

A kritikát, akár a Heti Hetest, akár a Gálvölgyi showt kritizálják, hogyan kezeli?

A hivatalos kritikát, vagy az emberekét?

A közvéleményét.

Mi az, hogy közvélemény? Van, aki imádja az embert, van, aki utálja, ez ellen én nem tudok tenni semmit, de nem is azért vagyok, hogy tegyek. Mindenki kialakítja a véleményét és én abba miért szóljak benne? Ha valaki úgy döntött, hogy utál engem, bár nem tudja, hogy miért, úgyis utálni fog, ha a fejem tetejére állok. Szerintem nem kell ezzel foglalkozni. Ha azzal foglalkoznék, hogy ki szeret és ki nem, akkor borzasztó lenne az életem.

Nagyon örülnék, ha engem baromira szeretne mindenki, de - ezt felejtik el nagyon sokan, akik a nyilvánosság előtt szerepelnek - hogy azért is utálhatják az embert, mert egyáltalán él. Ez ellen mit tudok tenni? Járjak házról házra?

Nagyon régen, még a megboldogult Jugoszláviában együtt nyaraltunk egy szabadkai orvos házaspárral. A második hét végén búcsúest volt. Azt mondta a házaspár férfi tagja, hogy „én úgy utáltalak, mint a szart, de egy nagyon kedves pali vagy”. Megkérdeztem tőle, hogy mégis „miért utáltál?”, azt mondta, „mert mindig a tévében voltál”. Szóval, ilyen alapon is össze lehet gyűjteni egy nagy adag utálatot, most meg aztán már pláne.

Mik a további tervei?

Szeretnék még egy pár hetet élni, de nem akarom túlzásba vinni (nevet). Az a lényeg, hogy az embernek egészsége legyen. Márciusban lesz egy bemutatóm, meg hála a jó istennek játszom elég sokat.

Van még esetleg valamilyen szerepálma?

Nem, soha nem volt. Hiába álmodozom szerepről, ahhoz kell egy színház, egy helység, ahol előadom, kell egy rendező, kell egy igazgató, aki megbízik bennem, hogy el tudom játszani, és hogy bejönnek arra a nézők. Soha nem volt szerepálmom.

Mindig úgy képzeltem el, hogyha valakihez közel áll egy karakter, akit magáénak érez, akkor azt tényleg szeretné előadni és bemutatni másoknak.

Ez nem így megy. Ha hiszi, ha nem, a színészek baromi kiszolgáltatottak. Nem kopogtathatok be, hogy szeretném eljátszani a Lear királyt. Nagyon költséges, rengeteg jelmez van benne, nagy szereposztású a darab. Ez sajnos nem így van.

Az embernek hamis képe van önmagáról. Én például úgy képzelem, hogy baromi rosszak lesznek a képek, amiket csinál rólam a fotós. Nem miatta, hanem ahogy én kinézek. Úgy képzelem el, hogy azon a képen markáns arcom van, nagyon szép, magas, sovány pali vagyok, nincs tokám. Ehhez képest a képek baromi rondák lesznek, tokám lesz rajta, nem leszek szőke, kék szemű. Tehát az embernek hamis képe van önmagáról, most ezt eltúloztam, de egyébként így van. Hiába gondolnám, hogy mondjuk én jó Hamlet lennék, ez egyáltalán nem biztos. Az ember ki van szolgáltatva annak, hogy a színház mit mutat be, és hogy abban jut-e szerep egyáltalán.

A családja hogyan viselte a színházi életet?

Ezt nekik kellene elmondaniuk. Annyiban szerencsém van, hogy a feleségem félig szakmabeli, ő Rodolfo lánya. Egy civil ember nem biztos, hogy tudná tolerálni ezt a pályát. Az életemet sem én osztom be, nem rajtam múlik, hogy karácsonykor, szilveszterkor, vagy amikor beteg a gyerek játszom-e. Vasárnap előfordul, hogy két előadásban játszom, és ezért elmarad a vasárnapi ebéd. Ezeket nagyon nehéz egy olyan partnerrel csinálni, aki ebben nincs úgy otthon.

Nem is vetődött fel, hogy most már elég?

Nem, a világ disznósága lenne. Van egy kisgyerek, aki arról álmodozik, hogy színész legyen, és a jó isten megadja neki, egy-két kanyarral, amíg sikerült a dolog. A világ disznaja lennék, ha ezek után azt mondanám, hogy ebből elég. Most nagyon nagyképűen, meg olyan borzasztóan kereken nyilatkozom, és olyan szépnek tűnik minden, de az embernek rengeteg problémája van, mind szakmailag, mind emberileg, de ennek ellenére sem mondanám azt, hogy elég.

A családja támogatása is kellett ahhoz, hogy ez létrejöhessen.

Nem feküdtek keresztbe az ajtóban (nevet). Persze, amikor a lányaim kisebbek voltak, akkor többet lehetettem volna velük, ez megint olyan dolog, mint amit kérdezett, hogy mit csináltam volna másképp. Akkor most is többet mászkálnék az unokáimmal az állatkertbe, de akkor nem én lennék Gálvölgyi.

Nem lehet mindent egyszerre.

Amíg az ember fiatal, akkor minden kell, lakás, megélhetés, közben gyerekek is. Ez egy nagy boldogság, hogy még nem vagyok olyan vén kripli, és még tudok focizni a 10 éves unokámmal. Nagyon jó dolog, hogy még bírom egyelőre. Nagyon korán akartam, hogy legyenek gyerekeim és lányokat akartam, mert ők apásak.

Elég sok minden megmaradt a köztudatban, ami az Ön nevéhez fűződik, a „Szeretem a focit.”, „Gyúrunk, vazze!”. Van kedvenc gálvölgyizmusa?

Nincs, ha engem nem köteleznek arra, hogy beszéljek magamról, akkor én nem ülök le számot vetni. Amíg az embernek van munkája, addig nem elmélkedik a dolgokon.

Másképp kérdezem. Van olyan szerepe, munkája, amire büszke, amiről úgy gondolja, hogy ez úgy sikerült, ahogy szerette volna?

Negyven év alatt volt pár premierem, és volt néhány olyan, amire azt mondtam: ez igen. Olyan nem volt, hogy hazamentem és ünnepeltem magamat. Ha valamire büszke vagyok, akkor arra, hogy itt vagyok negyven éve. Föl lehet tűnni és nagyon gyorsan el is lehet tűnni. Negyven év alatt valamit biztos kell tudnom. Ezt üzenem a legtöbb ellenségemnek, akik utálnak szakmailag, politikailag, gyűlölnek, hogy élek, hogy még mindig élek. Valamit csak kellett produkálnom, hogy még mindig itt vagyok.

Arra büszke vagyok, hogy soha nem vacsorázott nálam politikus, főrendező, filmrendező. Nem nyaltam ki magamnak semmit. A nejem szokta mondani, hogy magánzó vagyok, és ahhoz képest nagyon sokra vittem. Erre büszke vagyok, hogy ezért nem kell hálásnak lennem senkinek, csak a körülményeknek. Persze ezt is jó lenne tudni rólam, hogy valaki tolta a szekeremet. Ez minden kitüntetésosztásnál így van. Az embernek le kell magáról törölni ezeket a fröcsköket. Két lehetőségem van, vagy beledöglök, vagy fütyülök rá, én az utóbbit választottam.