horoszkóp

Ha letoltam volna a gatyámat, érdekesebb lennék

2006.09.16. 08:15
Györgyi Anna szerint az anyaság soha vissza nem térő alkalom, és a szakmában nem lehet semmiről sem lemaradni emiatt. Az Új Színház várandós színésznője ezen kívül arról beszélt, a hivatása az elismertséget illetően olyan mélyponton van, hogy ennél már csak jobb lesz.

Az Új Színház évadnyitó sajtótájékoztatóján a színház vezetőségétől Paulay Ede-díjat kapott. Melyik elismerés inspirálja jobban, ami a szakmától, vagy ami a közönségtől érkezik?

Alapvetően nem az elismerésekért dolgozom, általában nem számítok a díjakra. Idén a Poszton a legjobb női alakításért kapott díjamra sem számítottam. Az embernek van egy mércéje. Én saját magamnak szeretnék megfelelni. Mindig az a célom, hogy az aznapi előadás jól sikerüljön.

Miből érzi, ha jól sikerült?

Annyira sok visszajelzést nem kap az ember. Az az idő már megszűnt, amikor itt rajongók álltak a színésznőkre várva. Néha kapok –évente talán kétszer - olyan levelet, ami megfacsarja a szívemet, és azt elteszem, hogy majd öregkoromban vagy én, vagy az unokáim olvashassák. Ilyenkor nagyon jó érzés, hogy amit csinálok, hat az emberekre, és ajándék nekik, és hogy gondolkodtak mindezen. Hogy miből érzem, hogy amit csinálok, jó? Nehéz kérdés. Minden színész fiatalon, amikor elkezdi ezt a hivatást, úgy érzi, mindent meg akarok mutatni, itt vagyok, vegyetek észre! De idővel rájönnek, főleg én, hogy a színészet egy orvosság. Esténként az ember minden lelki nyavalyáját kiélheti, és olyanokat tehet, amit konszolidált hétköznapokon nem.

Fotók: Martincsák István

Maradéktalanul orvosság? Hiszen nem a saját életét éli olyankor.

Maradéktalanul. Amikor az újat kezdünk próbálni, annak összes gyötrelmével együtt - hogy ezt a feladatot vajon majd hogy tudom megcsinálni, képes leszek-e megoldani – hatalmas boldogság belevetni magam abba az óriási anyagba, és csinálni belőle egy embert. Szóval szerintem a világon ez egyik legjobb foglalkozás. Nem a kérdésre válaszoltam, tudom. Visszatérve a díjakra: a közönségdíjat azért is nagyon szeretem, mert manapság kevesebben járnak színházba. Fiatal színészeket sem látni a címlapokon, hanem inkább amerikaikat, vagy sorozat színészeket. Az egésznek, úgy ahogy van, a jelentősége kopott, de most ez olyannyira a mélyponton van, hogy ennél már csak jobb lesz.

Mi van mélyponton?

Ma már nem kell semmit tudni ahhoz, hogy híres legyél egy kis időre, ahogyan Andy Warhol is mondta. Ha letoltam volna a gatyámat, biztos sokkal érdekesebb lennék, mint hogy most itt a színészetről beszélek.

A szakmai díj pedig azért fontos, mert az embert mintha hájjal kenegetnék, már csak azzal is, hogy odafigyelnek rá. A színészek sokszor azt érzik, hogy vannak megkülönböztetett színházak, megkülönböztetett emberek. Ha valakinek olyan rendezőkkel van alkalma dolgozni, egyből fantasztikus színész lesz, ha nem tud olyanokkal, akkor úgy érzi, kevesebb a lehetősége. A színész szakma sok szempontból kiszolgáltatott, nem a színész választja meg, kivel dolgozik, mit osztanak rá, úgyhogy meg kell találni a munkáiban az örömöt.

Sokan pedig arról beszélnek, a színházak újból arra törekszenek, hogy a színészeik olyan feladatokat kapjanak, amelyekben fejlődni tudnak.

Én azt érzem, hogy régebben jobban oda tudtak figyelni arra, hogy felépítsék egy fiatal, tehetséges színésznek a pályáját. Aki megkapta a Sirályt 25 évesen, az tudta, hogy nyolcvan évesen a nagymamát fogja játszani, és a pályájában benne lesz Jelena Andrejevnától kezdve jó néhány nagy szerep. Ma inkább a vak szerencse dönti el, hogy egy csodálatos főszerepet, vagy címszerepet kapsz, vagy semmit. Én ezt belülről látom, és így sem értem, és ez kétségbeejtő. De ez nemcsak a színészetre, hanem az élet egyéb területeire ugyanúgy vonatkozik.

Egy interjújában arról beszélt, az életének fontos döntéseit a megérzései alapján hozta úgy a szakmájában, mind a magánéletében.

Abszolút a megérzéseimre hagyatkozom. Nagyon sok rossz lépésem volt szakmailag, de azokról is tudom, valamiért történetek. Az én utam nem egyenes, hanem kicsit hepehupás, de hosszú távra tervezek. Én száz évesen is színésznő szeretnék lenni. Volt olyan, hogy két évig nem játszottam semmit. Az ilyen időszakok nagyon nehezek, fel kell dolgozni, vagy le kell nyelni.

Miért nem tanít a színházának stúdiójában?

Jajj, szegény gyerekek (nevet), én erre nem érzem magam alkalmasnak. Én is keresem az utamat. Amikor egy szerepet próbálok, az is útkereséssel telik.

Mások is ezt teszik.

Mégis nagy lutri. A főiskolán tanulnak olyan gyerekek, akik az első két évben nem csinálnak semmit, azt belőlük lesznek a legnagyobb sztárok, és vannak olyanok is, aki pedig szépen fejlődnek egy darabig, aztán ugyanazon a szinten maradnak. Azt sem lehet kiszámítani, mi a legjobb módszer. Egyes embereknél egy jó szó ér a legtöbbet, és ha mondják, jó vagy és szeretünk, van, akinél pedig az válik be, ha lealázzák. Ez hatalmas felelősség. Én a gyereknevelés felelősségét vállalom.

Hat évvel ezelőtt született a kislánya, és most ismét terhes. Feltette magában a klasszikus kérdést, hogy karrier vagy gyerekvállalás?

Itt szerintem semmiről nem lehet lemaradni. A kedvenc színésznőm, Kerekes Éva öt évet hagyott ki két gyerekkel, és nem maradt le semmiről, mert tehetséges ember. Előtte és utána is megtalálta a feladatait. Az anyaság soha vissza nem térő alkalom. Ha az ember azon gondolkozik, hogy jövőre nehogy lemaradjon valamilyen darabról, és ha családot alapít, ebben sem játszhat majd, abban sem játszhat majd, azt sajnálni tudom. Nekem most a legfontosabb, hogy lesz még egy gyerekem.

A terhessége hátralévő időszakában dolgozik majd?

Amíg lehet. Rádiózom, szinkronnal és reklámokkal pénzt keresek, és úgy tervezem, a szülés után három hónap múlva, januárban visszajövök. Sűrű időszak lesz, de segít majd a nővérem. Mindent meg lehet oldani. Nem várok arra, hogy most felfedezzenek, az ilyesmiben nem hiszek.