Az emberek egy részének, akik traumán estek át, nagyon sokáig kell, hogy beszéljenek az élményeikről. Idővel pedig eljutnak addig, hogy már úgy érzik, nincs mit mondaniuk. A baleseted tíz évvel ezelőtt történt, és az utolsó helyreállító arcműtéted két éve. Szerinted eljön az az idő, amikor úgy érzed, többet nem tudsz elmondani erről a témáról?
Erről azért is kell sokat beszélnem, mert ismert vagyok, de a szokványos kérdések miatt inkább már az unalom tör elő. Már öt éve is rosszul voltam attól, ha arról faggattak, mikor lesz újabb műtétem. Azért unom, mert nem a lényeget látják meg, hogy nekem nem azért volt harminc arcműtétem, mert plasztikai beavatkozás-függő lettem. A balesetről, ami ’98 telén történt Szolnok mellett, mindig fogok tudni beszélni, mert meghatározó időszaka az életemnek. Tíz év kőkemény munka követte, és még mindig van, amit ki kell beszélnem magamból. Kibeszélni egy fájdalmat sokkal egészségesebb, mint magadba zárni. Már a baleset után is tudtam, hogy elsőként akkor leszek jobban, ha megfogalmazom az érzéseimet nyíltan. Bele kellett nézni a tükörbe és látni a valóságot. Ehhez a képhez őszintén álltam.
Érzelmileg még érint, ha a kezedbe kerülnek a régi újságcikkek, amelyek beszámoltak arról, hogy életveszélyes állapotban voltál?
Nagyon. De nem minden esetben azért csal a szemembe könnyet, mert szomorú vagyok, hanem azért, mert boldog, amiért túl tudtam lenni rajta. Az út sikeresen véget ért. Annak idején a kórházban készítettem egy listát, amelyen szerepeltek, hogy mit szeretnék végrehajtani: a tüdőm helyrehozatala, az arcom rendbetétele, az éneklés, és az utolsó helyen pedig a szerelem és boldogság. Tavaly megvolt az utolsó pipa is, férjhez mentem. Sikeresnek érzem magam, mert a kitűzött céljaimat el tudtam érni. Visszatérve a kérdésre, a balesetről készült fényképeket egyébként már érzelmek nélkül tudom nézni, mert milliószor láttam. Szembesülni kell a valósággal, mindig ezt vallottam. Tudtam, hogy nem leszek topmodell, de azt is tudtam, össze fogom tudni rakni magam lelkileg, testileg. Pap Péter, a plasztikai sebészem szokta mondani, ő önmagban kevés lenne egy műtéthez, ha én nem segítenék neki.
Elterjedt a sajtóban, hogy az elmúlt nyolc év alatt harminc alkalommal műtött arcod idővel szét fog esni. Ebből mennyi igaz?
Nincs valós alapja, az ilyen híresztelések aggasztanak. Szerintem valaki kitalálta, hogy ha Judy-nak harminc műtéte volt, és legalább ennyi volt Michael Jacksonnak is, akinek már mindjárt leesik az orra, akkor biztos Judy-é is le fog esni. Miért esne szét az arcom? Michael Jacksonnak talán szétesett?
Meglehetősen. Legalábbis eldeformálódott.
Lehet, hogy az életem a plasztikai műtétek következtében megrövidül egy pár évvel az altatások miatt, viszont sokkal inkább minőségi életet élek, mint amilyet enélkül élnék. Nem érne sokat az a plusz néhány év az életemben, ha közben szenvednék. Már a kórházban kimondtam: minőségi életet szeretnék élni. Vannak az arcomon hibák, de azzal együtt tudok élni, és nem tartom csúnyának. A balesetem óta fázik az orrom, ha meleg van, szakad az arcomról a víz. Ezt adta a sors, és tudok vele létezni.
Szokásod reggelente a tükörben figyelni az arcodat, és keresni az apró változásokat?
A műtetek után folyamatosan vizsgálgatom magam.
De már két éve volt az utolsó beavatkozás.
Időnként járok kontrollra, mert mindennek lejár a szavatossága. Egy arc rengeteget használódik, a mimikád, a nevetésed, a sírásod mind nyomokat hagy rajtad. Az arcomnak az a része, amelyik roncsolódott, érzékenyebb, és jobban meglátszik rajta az idő múlása. Most már divatossá vált a plasztikai sebészet, egyáltalán nem ciki. Mindenki csináltassa meg azt a testén, ami alapja lehet a megfelelő közérzetének. Az a fontos, hogy tudd jól érezni magad.
A baleseted előtt mit gondoltál az esztétikai beavatkozásokról?
Nem ítéltem el. Azt viszont sosem hittem volna, hogy ennyi örömöt és boldogságot tud adni egy-egy beavatkozás. Ezáltal lazábban tudom élni az életem. Minden műtéttől hihetetlen nagy dolgot vártam, és kaptam is, mert minden apró változás nekem nagy változás.
Az elmúlt tíz évben azzal a rutinnal dolgoztál, hogy a fizetésed egy részét a műtéteid finanszírozására teszed félre?
Konkrétan azért dolgoztam, hogy vállalhassak újabb beavatkozást. Folyamatosan vállaltam a bulikat, mert tudtam, nekem az a pénz nagyon kell. Vágytam rá, hogy összegyűljön a pénz, mint ahogy mások vágyik rá, hogy meg tudják venni a cipőt, amit kinéztek a butikban. Ez nem volt a legjobb példa: nekem a műtétek olyanok voltak, mint egy kisgyereknek a karácsonyi ajándék, aki hisz még a Jézuskában.
Folyamatosan húztam a napokat a naptárban, hogy már csak hatot alszom az ötödik műtétig. Már csak ötöt. Nekem az volt a minden, hogy egy újabb műtétre sikerült megteremtenem a feltételeket. Lelkes voltam, hogy az majd helyreállítja az orromat, vagy ugyanolyanná teszi a szemem, mint amilyen a másik. Ugyanígy vártam, hogy visszakapjam a számat, vagy az állkapcsom rendesen nézzen ki. Óriási eredmény volt, amikor már rendesen ki tudtam nyitni a számat. Ezek apró lépések, és nem lehetett egyszerre megvalósítani, hanem lépésenként. Először azt hittem persze, hogy egy műtétem lesz, és azután majd tökéletesen fogok kinézni. Mint az amerikai filmekben, amikor a csúnya lányból szép lány lesz. Sajnos nem így működik.
Mennyire volt nehéz feldolgozni, hogy új arcod lett?
Bocsánatot kértem a szüleimtől, akiktől szép arcot örököltem, és nem vihettem tovább. Lelkiismeret furdalást éreztem az irányukban, hogy nem nézhetek ki úgy, amilyen adottságokkal születtem. Persze ők így is úgy is szeretnek, Aztán megbarátkoztam a gondolattal, hogy az életem folyamán két arccal élek. Képzeld, már vélek felfedezni hasonlóságokat a régi és a mostani arcom között. Sokan mondták már, hogy jobb az új külsőm, mint a régi. Már én is úgy érzem, jobban szeretem ezt az arcom, mint a régit. Csak a szenvedést, ami ezzel járt, azt felejteném el szívesen.
Összeadtad már az elmúlt nyolc év beavatkozásainak árát? Tudod, mennyibe került az arcod?
Legalább tízmillió forint volt, minden pénzem erre ment el. Amíg más házra és autóra gyűjtött, én arcra gyűjtöttem. Sokan fel tudják mutatni az évek során, melyek a munkájának és a sikerének az eredményei. Nekem csak egy autóra futotta, de mellette vettem magamnak egy szép arcot. Morbidnak hangzik, de így van.
Mindig úgy gondoltad, hogy megérte?
Mindig. A szakmai és magánéleti sikereimhez is hozzájárult. Azt hiszem, sokat segített a nehézségek elviselésében, hogy én egyáltalán nem emlékeztem az akkori arcomra, mindig előre gondolkoztam. Azt hiszem, az álmaimban sem láttam. Novák András az Édesvíz kiadó vezetője (a kiadó gondozásában jelent meg Judy önéletrajzi könyve, amelyiknek a szerzője Csaba Adrienn ) azt mondta, hogy azért kezdte el érdekelni a kézirat, mert én nem láttam csúnyának magam. Persze nem mindig voltam optimista, előfordult, hogy kiborultam, amikor néztem magam a tükörben, és mondtam: Judy, kurva szarul nézel ki! Volt, hogy zokogtam a fürdőszobában, és legszívesebben felvágtam volna az ereimet. De ezek kósza pillanatok voltak. Ahogy hagytam magam ellazulni, nem jutott eszembe a tükörkép. Nem voltam hajlandó elhinni, amit mondtak a kórházi ágyamnál: hogy nem lesz arcom, hogy nem lesz színpad, és hogy egyáltalán nem fogok felkelni, tolókocsiban élek majd. Mondtam is, hogy majd megmutatom, hogy lesz mindenem, amit nem hisznek.